Előrebocsátom, hogy az alábbi gondolatokat szándékosan nem zárom le. Mindenki gondolkodjon el a megoldáson, esetleg beszélgessen róla a piacon, a boltban, a szomszédban, és használja a fejét, ha már a jóisten a nyakára illesztette…
Mert a magyar ember szeret jókat enni… étteremben?
Megéheztél? Irány az étterem… Vagyis mégsem.
A legtöbb étterem az átlagember számára már nem opció így az éttermi ételek, a magas áruk miatt szinte elérhetetlenné váltak. Egyszerűen nem találok egy megfizethető helyet Tatán vagy Tatabányán esetleg Komáromban, ahol normális méretű adagokat adnak (talán az Etalon egy ritka kivétel)
Elkeserítő!
Egy mostanában futó „viral” TIk-Tok videóban a tatai Platán étteremben mutatták be, ahogy valaki 250 000 forintot költött egy kétszemélyes vacsorára. Ha valóban komolyan gondolták ezt a reklámot, az eléggé erkölcstelen, mivel egy olyan országban élünk, ahol rengetegen éheznek és ennél is többen keresnek az akciós cédulák között a boltban, hogy olcsón, de mégis ehető ételt találjanak.
Pedig sokan szeretnének „hedonista módon, az élvezetek oltárán áldozni” – egy jót enni. Nem különbözünk ám annyira a nyugati szomszédainktól, mint ahogy a propaganda próbálja elhitetni, csakhát az a fránya pénz hiányzik, hogy úgy éljünk, mint…
Ilyenkor jönnek a „ne tömd magad, dagadt leszel” kommentek, amiben ugyan van valami, de az éttermek ebben az esetben meg ‘kedveskedhetnének’ egy racionális trükkel – féladag 50%-os áron! (Nem 70-80%, ahogy azt megszokhattuk.)
A hedonizmus a többségnek ma már nem a luxuséttermekben megvalósuló élmény, hanem otthon, egy olcsóbb étkezés – kikapcsolódunk otthon, mert amint kilépünk az ajtón, mindenki egy kitömött pénztárcának néz minket...
Egyébként van jó példa is: Csehország és Lengyelország kifejezetten figyelnek az élelmiszerárakra. Csehország azzal tűnik ki, hogy az éttermekben pofátlanul olcsón kínálják a jó minőségű ételt és a kiváló sört, míg Lengyelországban olyan alacsony árakat találsz a boltokban, hogy ha betérsz, egyszerűen elkap a vásárlási láz…
Figyi, hova menjek randizni?
A mozi ára az egekbe szökött – egy jegy, üdítő és popcorn két főre már 10 000 forint körül mozog. Elgondolkodsz, hogy hová szervezd az első randit, mert az étterem sem olcsóbb, sőt!
Az olcsóbb helyeken egy tál étel üdítővel körülbelül 5000 forint fejenként, de sok pizzéria, amely pár éve még 3-4 ezer forintért kínálta ugyanazt, most már 10 000 forintot kér el. Mintha hirtelen „csúcs étteremnek” képzelnék magukat.
Akkor ott van a bolt – vedd meg, csináld magad, a net tele van receptekkel, a TV meg agymosással – „legyél otthon sztárséf”, ha már másra nem telik. Lányok, fogadjátok el hogy itthon is főzünk olyat mint ott – legalábbis igyekszünk!
Irány a bolt!
Rendben, irány a bolt – de mi van a minőséggel?
Változó.
A minap vettem egy 3000 Ft/kg-os virslit, és hát, mondjuk úgy, hogy ehetetlen volt. Romlott, nyálkás, belseje zöld. Elviekben visszavihetem, de vajon visszaveszik-e? Pozitív csalódás – visszavették és visszadták a pénzt!
De vajon mi a helyzet a termék polcról való levételével? Másnap szembesülök vele: negatív csalódás, még mindig kapható. Hátha van, aki csak kidobja, és nem reklamál!
A statisztikák szerint az infláció is jól mutatja, mi történt az árakkal. Ugyanazért a szolgáltatásért 2-300%-kal többet kell fizetnünk, mint pár évvel ezelőtt. De szerencsére ott van a KSH, amikor magyarázni kell az nagyon megy..!
Vajon milyen termékeket választottak ki, hogy az árindexek ilyen alacsonyak? Hogyan lehetséges, hogy egyre többen kényszerülnek arra, hogy a legolcsóbbat vásárolják, még ha az nem is az igazi minőség – ha ilyen jól megy minden – kedves miniszter úr?
A piacon vagy a polcokon?
Ahány embert megkérdezel, annyiféle választ fogsz kapni. Nekem sikerült egy ilyen beszélgetésbe keverednem, és azt hiszem, tanulságos volt.
(idézem – e kép alatt..)
Tiszta mézet a pohárba!
– A: Miért ezt veszed meg?
– B: Mert olcsó, jól van az…
– A: Az íze is jó?
– B: Elmegy.
– A: Oké, de nem csak az ár a lényeg.
– B: De. Nincs több pénzem, és utána megyek a postára, a csekkeket is be kellene fizetnem, de lehet, hogy nem fog kifutni.
…
– A: Így már értem, de ezzel az is baj, hogy ha a világ másik oldaláról ér ide valami, az itthoni termelők meg nem tudják eladni, vagy olcsón felvásárolják tőlük, a felvásárlók meg hígítják valami szeméttel – olcsó cuccal az árut, ráírják, hogy „magyar”, aztán mehet a polcra.
– B: Tudom. Tegnap voltam a piacon, de marha drága, oké, hogy helyi, nem zötyögött kamionban meg hajón pár ezer kilométert, jobban is néz ki, de drága!
– A: Az jutott eszembe, hogy ha kitiltanának bizonyos termékeket a boltok polcairól, fentről eldöntenék, akkor az itthoni termelők a piacon eladhatnák, sokkal többen vennének tőlük, és nem pár terméken kellene behozniuk az összes költségüket. Így lehet, hogy a felvásárlóknak csak azt adnák el, ami megmarad, azok meg vihetnék külföldre, de itthon legalább jobb kaját ehetnének a helyi emberek, meg a helyi termelőknek is több lenne a zsebében, így a családjaiknak is.
– B: Hát, ez nem érdeke a miniszter úrnak…
– A: Kinek?
– B: Hát a miniszternek. Méhész, persze. Le vannak zsírozva nekik meg a haveroknak a külföldi bizniszek meg az itthoni multis beszállítások. Neki meg a hasonlóknak az a személyes érdeke, hogy dolgozz, mint a méhecske, ne kérdezz, olcsón add oda nekik hordóban, aztán majd ők, egy kis kínai cuccal, egy kis ukránnal higítva eladják a polcra. Olcsóbb is, mint a piacon, az emberek meg… oké, akkor ezt vesszük, erre van pénz. A piacon a termelőire meg tisztára nincs!
…
– A: Ez gáz…
– B: Az. Jó lenne valami rendszert kitalálni, ahol a termelők csak a termeléssel foglalkoznak, az eladásban meg mondjuk a piacon segítene nekik egy szervezet, vagy maga az állam. Én is méhészkedtem, de abbahagytam. A meló ment, de nem szeretek hóban-fagyban a piacon ácsorogni, várva, hogy néha 3 kilót, máskor 20-at visznek el. Nem tudom, melyik nap lesz jó, a másik napon meg a helyjegyet sem tudom kigazdálkodni…
