Három Komárom-Esztergom vármegyei település – Nyergesújfalu, Lábatlan és Süttő – most éli a XXI. századi Magyarország valóságát: napok óta nincs víz. Van, ahol múlt szerda óta nem jön semmi a csapból, még levegő sem. Három település, 14 ezer ember – és egy állam, amely már az egyik legalapvetőbb dolgot sem tudja biztosítani: az ivóvizet.
Ez nem egyszerű üzemzavar, nem vihar okozta áramszünet. Ez strukturális összeomlás. Egy vízvezeték-hálózat, amely az 1960-as években készült, mára egyszerűen menthetetlen. A csövek azbesztcementből vannak – egykor korszerűnek hitt anyagból –, mára már csak riasztó múzeumi tárgyként – veszélyes hulladékként emlegetnek az emberek. Ezeket a csöveket nem arra tervezték, hogy évtizedeken át újra meg újra terheljék, tömjék, toldják, javítsák. Mostanra annyira elgyengültek, hogy minden nyomásnövekedés újabb törést okoz. Megjavítanak egy szakaszt? Órákkal később már máshol reped meg. Olyan ez, mintha egy léket kapott hajón a vödörrel való merés közben újabb lyukak keletkeznének a hajótesten. És egyre több a lyuk. Ez a hajó azonban nem most kezdett süllyedni.
Amit nem látunk, az nem létezik?
A cső a föld alatt fut.
Nem lehet róla szalagot vágni, nem lehet odatenni egy szelfit, nem lehet átadni zenés, tűzijátékos rendezvényen.
A vízvezeték nem stadion, nem vadonatúj térkő, nem (halovány) LED-fényes emlékmű.
Nem látványos.
Nem cirkusz.
És nem is kenyér…
Ezért nem is volt jó befektetés. Nem lett belőle politikai hozam. Maradt, ami volt: egy hatvanéves rendszer, időzített bomba, amiről mindenki tudta, hogy egyszer eldurran. Most eldurrant – nem kicsit és nem is csak egy helyen.
És nincs pénz – mondják. Kong az államkassza, idézik ilyenkor, mint egy mantrát. Pedig az elmúlt években láttunk sok százmilliárdot eltűnni – stadionokba, közpénzből épült luxusszállodába, propagandába, túlárazott kilátókba, megkérdőjelezhető tanácsadói szerződésekbe.
Mindeközben Nyergesújfalun ásványvízzel öblítik a vécét…
Lábatlanon gyerekek nem mehetnek iskolába, mert nincs víz!
Süttőn idős, pelenkás emberek fekszenek az ágyban víz – így rendes mosdási lehetőség nélkül. Alakul egy közegészségügyi kockázat is. Az boltok polcairól elfogyott az ásványvíz. A lajtos kocsik menetrendje fontosabb, mint a buszoké. Információs pontokat állítanak fel, emberek kannákat cipelnek, a közösségi csoportokban egymást értesítik: „Most a Zsebeházi utca tetején van víz!”
Megfordulhat a fejekben, hogy vajon Iránban, Izraelben vagy Gáza háborús övezetében járunk? Nem-nem, ez Komárom Esztergom (Vár)Megye. Nos igen, a név találó, a népünk, a megye „vár” – most épp az ivóvízre.
Az ÉDV Zrt. közben küzd – a saját lehetőségeihez mérten. Dolgoznak, szerelnek, próbálnak valamit javítani egy olyan rendszeren, amit már nem lehet toldani, csak cserélni. A lábatlani polgármester ezt kéri: azonnali teljes cserét. A válasz: nincs pénz. A döntés állítólag a minisztériumban van.
Addig pedig? Addig újabb törés. Június 16-án hajnalban újra repedt a cső – ezúttal a 300-as vezeték a Duna és a 10-es főút között. A rendszer leállt, az újratöltés – már megint – elmaradt. Ismét 4–5 óra munkát ígérnek, de a lakosok már nem hisznek az időpontoknak. Ez a rendszer már nem ad semmit, csak ígéreteket.
Ez nem egyszerű hiba – inkább országos kórkép
Az ivóvíz alapjog. A legalapvetőbb. Nem ajándék, nem kegy, nem lehetőség, nem uniós célkitűzés.
Joga van hozzá mindenkinek. És ha az állam ezt nem tudja garantálni, akkor nemcsak a cső rohad – hanem a rendszer is, amely ezt elhanyagolta.
Milyen ország az, ahol napi szinten szervezik a túlélést három településen?
A háborús vészhelyzet hirtelen úgy kezd értelmet nyerni, hogy nem is kellenek igazán más országok háborúi.
Milyen kormány az, amely víz helyett magyarázatokat és kommunikációs stratégiákat küld?
És miért nem azon gondolkodunk, hogy vajon mire ment el az a pénz, ami most ebből a földalatti katasztrófából kihúzhatná az embereket?
Mert ha az a sok milliárd, ami most néhány NER-hez közeli zsebben lapul, a csőcserére ment volna, most nem kellene raklapokban osztani az ásványvizet, és mobil WC-ket telepíteni egy uniós ország városainak utcáira. Ha abból a pénzből egy kicsit is az infrastruktúrára költöttek volna, talán most tisztított vizet ihatnának az emberek, és nem a rendszerszintű kudarc keserű ízét nyelnék minden kortynál.
És ez még csak a kezdet lehet
A legaggasztóbb: ez nem egyedi eset. Csőtörés miatt vízhiány van több Balaton-parti településen, de ugyanez az időzített vekker ketyeg Neszmélyen, ahol a régi azbesztcsövek már évek óta törnek, mocskos üledéket oldanak az ivóvízbe, tönkretéve a háztartási berendezéseket, rombolva a víz minőségét, a ruhát, az ételt, az egészséget. Ott még nem állt le a vízszolgáltatás – de a kérdés nem az, hogy megtörténik-e, hanem hogy mikor.
És mi a helyzet Esztergommal?
A város egy része hasonló hálózatra van kötve, mint a most bajba került települések. A problémás főnyomócső ugyanúgy táplálja azt a rendszert is. Vajon hány nap van még hátra Esztergom Belvárosában vagy a kertvárosi részeken, míg csavarjuk a csapot – és semmi nem jön belőle?
Talán ideje lenne mikrofonvégre kapni Erős Gábort (aki a megbízható Völner Pál helyett ül most székében), a térség fideszes országgyűlési képviselőjét. Hogy ő mikorra saccolja azt, hogy Esztergom is erre sorsra jusson? Most még arról posztol, hogy „nyugi, 2-3 nap és lesz víz – 340 méteren készül teljes főnyomócső csere” miközben problémás az összes ‘eternit cső’ az országban. Vajon felkészült-e már más település vezetése egy ilyen eshetőségre? Mekkora tartalékkal bírnak a rendszerek? És főként: mikor jön egy normális döntés a minisztériumból, amely végre tényleg ‘vízválasztó lesz’?
Nem foltozgatni, maszatolni Gábor azt a munkát elvégezni amit az elmúlt évtizedekben nem sikerült…
Ideje megtölteni végre a poharat, nem szóval, nem ígérettel, nem nyilatkozatokkal és Facebook-posztokkal, nem foltozgatással.
Tiszta vízzel a pohárban!
