Másnak kutyafuttató e táj – Lajos a cincér feljegyzései a nyár közepéről.
A lombok halk zizegését csak a saját szívem lüktetése zavarja meg, miközben a fény sugarai tétován keresnek utat a borostyán sűrű szőnyege felé. Nyár van. Csend. Meleg. A Pezsgőgyár mögötti játszótér szélén pihenek. Ilyenkor szeretem az életet: nem zörög a város, nem üvölt a gyerek – mert ez a játszótér szerencsére csak elvétve zsúfolt, és ma az emberek is lusták még a zajongáshoz. Későn keltem, ahogy rendesen, mert így jó. A reggel a miénk. Mi, akik alacsonyan élünk nem vagyunk allergiások a nyugalomra, a csendre.
Békés idillem azonban ma, szétcincálta egy harsány nőszemély!
Szőke volt, de nem az a békés nádszálfajta, hanem az a rikácsoló, tipródó. Jobbra-balra rohangált, közben fennhangon követelte, hogy kutyafuttató legyen ide telepítve. A fák? Állítólag maradnak. Vagy kivágják…
– Szárazak! – rikácsolja a női hang, (persze, aki csak levegővel öntöz) s az ágain ülő három harkály nem állhatja a lármát, elröppen róla.
A szája megremeg, talán sejti hogy három különböző faj volt és mind védett. Ebből még baj lehet.
– Akkor a bokrokat – rikácsolja tovább, a többi védett bogár a bokrokon összenéz.
Nem emlékszem pontosan, csak annyi biztos: a talajtakarónak vége. A lakásommal, a családommal együtt. A Gézával is, aki mindig ott szokott napozni a mohapárnán.
– Mit mondott? – suttogta akkor a kis Ödön, a kezdő cincér, aki csak most tanulja az embereket és az emberi fejlesztést testközelből.
– Azt, hogy mi útban vagyunk – válaszoltam halkan. – és a futkározó négylábúak most fontosabbak.
– De nekünk több lábunk van, mondja Ödön tétován – mosolyogva cirógatom hátát, sokat kell még tanulnia.
– Igen, fiam, de nekünk nincs gazdánk, aki megsimogatna, mikor jól visszahozzuk a labdát.
– Pedig azok már úgy is mindig itt rohangálnak. Látom őket a szemközti réten: visszahozzák a labdát, újra meg újra, a gazdájuknak, mint valami játékszolgák. Néha azon tűnődöm, hogy nem is tudják, ki irányít kit pedig okosabbnak és ügyesebbnek tűnnek mint a mellettük álló kétlábúak.
Egy könnycsepp gördül a csápomon, Ödön fiamból egyszer még nagy cincér lesz, ha előbb rá nem lépnek.
Cincér vagyok. Nem annyira karakán, mint Ottó barátom (ő egy hős), de nekem is jó hosszú csápom van ám, és köztünk legyen szólva: sokkal elegánsabb a díszítésem. A hátam olyan selymesen fénylik, hogy egyszer a saját tükörképemtől is megijedtem egy hajnali harmatcseppbe nézve. Egyszer még az „Év Rovara” címet is elnyertem, de annak már vagy öt éve, és vagy elfelejtették vagy ezek itt nem hallottak róla. Pedig nem csak mi cincérek szavaztunk.
Pár héttel később újabb emberek tűntek fel. Egy férfi meg egy nő. Arról beszéltek, hogy talán mégse kellene ide blökifuttatót építeni. De én már nem hiszek nekik. Majd ha látom hogy nem látom.
Mert először is: itt volt egy tábla. Rajta az állt: Természetvédelmi terület. Guszti nagyapám még azon aludt, onnan nézte az unokáit, mikor hajnalban átkeltek a sétányon. Aztán kivágták a táblát tartó fát és elvitték a táblát, és azóta mintha elfelejtették volna visszahozni.
Az emlékeink is vele tűntek el.
– Sosem hittem volna – mondta Manci, a cserebogár özvegye – hogy a fa mögött nem csak árnyék, de a múlt is ott van …
– Itt már nem marad semmi – sóhajtott Géza. – Csak parancs, fűmag, meg kutyakaki.
Tegnap meg egy szemüveges kövér ember járt erre. Sokat beszélt, túl sokat. Okoskodott, el is neveztem okoskának. Nem volt valami szimpatikus. Le is kakáltam a cipőjét, de nem vette észre, annyira belemerült a beszédébe aztán bepattant a szép autójába és úgy elszáguldott, hogy majdnem elütött egy kis kétlábút. Sietett, de így azt nem látta meg, hogy tőlünk pár bokorra egy fél teherautónyi aszfaltkupac hever a játszótér és a mező szélén. Forró, büdös, ragadós. Rossz rajta mászkálni, beborítja a gaz, el sem lehet hinni, hogy egyszer majd eltűnik.
Egyre kevesebben vagyunk. A szomszédos család már elköltözött, az öreg Zsigmond meg belefulladt egy ‘mekis’ csomagba amit mindig itt szórnak el az autósok a parkolóban. A Géza megmondta, hogy itt nem tisztel senki semmit. Amikor látta Zsiga szomorú halálát, a feneke úgy villogott este a sötétben, hogy még a tücskök is elhallgattak. Aztán csend lett, mert inkább átrepült a többiekkel máshová.
Maradtunk mi, akik még nem adjuk fel. Bogarak, rovarok, gerillák, hősök ebben az egyenlőtlen háborúban.
De hogy most mi jön? Nem bízom az emberekben. Még azokban sem, akik azt mondják, hogy jót akarnak.
Mert mire kimondják, hogy „védelem”, már ki is tűzték a szalagot, amin belül mi már nem számítunk élőnek.
Csak valami zavaró tényezőnek, amit „át kellene telepíteni, elfelejteni, rálépni – nem átlépni”.
Aztán jön az eketalp, a markoló, a pad, a szemetes, a kutyatábla, a pórázmentes zóna.
Mi meg? Hát, mi csak voltunk.
