Amikor Lucca festői városában sétálunk, és megpillantjuk a Piazza dell’Anfiteatrót, az ember óhatatlanul elgondolkodik: vajon mit szólnának a rómaiak, ha tudnák, hogy egykor vérre menő gladiátorharcok színhelyéből ma elegáns teraszok, kávézók és üzletek lettek?
Az amfiteátrum köveit ugyan a középkorban elhordták lakóházak építéséhez, de az ovális alaprajz ma is jól látható, és a római múlt egy különleges szeletét idézi. Ha azonban egy gyors gondolattal hazarepülünk a mai Magyarországra, felmerül a kérdés: lehet, hogy mi is éppen a jövő lakónegyedeit rakjuk le a mostani stadionépítési lázzal?
Magyarországon jelenleg több mint 50 stadion működik, és a lista folyamatosan bővül. Úgy tűnik, nálunk a sportlétesítmények építése már nem is egyszerű beruházás, hanem nemzeti hobbi, amely kizárólag a politikai elit és annak feje számára tűnik igazán lelkesítőnek. Míg a rómaiak ténylegesen gladiátorokat és vadállatokat vonultattak fel, addig mi leginkább üres lelátókat és néha egy-egy helyi futballcsapat mérkőzését. A közönség létszámát tekintve pedig nem ritka, hogy a pályán több ember van, mint a nézőtéren.
De ne legyünk szigorúak! A történelmet vizsgálva kiderül, hogy az efféle monumentalizmus nem új találmány. A római császárok sem elsősorban a nép boldogítása végett emeltek amfiteátrumokat, hanem hogy hatalmukat és nagylelkűségüket demonstrálják. És lássuk be, ezek az építmények később sokszor valóban hasznossá váltak: lakóházak, bazárok, sőt erődítmények épültek belőlük. Ki tudja? Lehet, hogy pár száz év múlva egy Felcsúton felépült stadion helyén modern ökologikus lakópark áll majd, amely példát mutat a fenntartható építészet és kertészet terén?!
Ahogy az idegenvezető Luccában meséli az amfiteátrum történetét, talán a magyar stadionépítési hullám is megérdemelne egy hasonló jövőt. Elképzelem, ahogy 2324-ben turisták érkeznek a Puskás Arénába – vagyis az egykori Puskás Arénába, amelyet addigra átalakítottak egy nemzetközi startupközponttá. Az idegenvezető mosolyogva mondja majd: „A 21. század Magyarországán egy teljes generáció stadionokba öntötte a pénzét, de végül megtalálták a módját, hogy értelmesen használják őket.”
És ne feledjük, hogy az irónia itt nem csupán szórakoztatás: valójában nagyon is logikus kérdés, hogy mi lesz ezekkel a monumentális épületekkel, ha egyszer az aktuális futballmámor alábbhagy és nem lesz felesleges pénz a fenntartásukra.
Az elmúlt évek tapasztalatai alapján Magyarországon semmi sem örök, még a legnagyobb politikai lelkesedés sem. Így a stadionok sorsa is megpecsételődhet, és idővel talán új funkciókat találnak számukra. A legjobb esetben modern lakónegyedek és közösségi terek formájában.
De addig is, amíg ez megtörténik, a jelenlegi helyzet arra ösztönöz minket, hogy a Luccához hasonló helyeken tanulmányozzuk, hogyan lehet intelligensen újrahasznosítani az egykori grandiózus épületeket. És ha legközelebb a Piazza dell’Anfiteatro egy kávézójában üldögélünk, talán nemcsak az ókori rómaiaknak mondunk köszönetet az inspirációért, hanem egy kis reményt is érzünk a saját jövőnk iránt.
Tanulság: az épületek maradnak, a funkciók változnak. A stadionokból pedig – ki tudja – talán egyszer amfiteátrumok lesznek, a maguk modern értelmezésében. Addig pedig élvezzük a kávét, bárhol is találjuk magunkat.
