A Tisza Párt elnöke, Magyar Péter Szegiben járt, ahol a Magyar Nemzet propagandistája a megszokott hazug kérdésekkel próbálta kibillenteni a nyugalmából. Nem újdonság ez, hiszen aki kritizálja a kormányt az számíthat némi ellenállásra.
Magyar Péter országjárása során rendszeresen találkozik azokkal a jól fizetett provokátorokkal, akik megbízásuk alapján igyekeznek mesterségesen negatív helyzeteket teremteni, hogy ezzel kompromittálják a Tisza Párt vezetőjét.
Embertpróbáló idők ezek, amikor a tömeg tátott szájjal figyel, hogy vajon melyik fél keredik felül a már teljesen kiegyenlítettnek látszó küzdelemből. A kormány oldal, annak elkötelezett vagy épp még fel nem ébredt hívei, lassuló – süllyedő hajóként keresik az irányt. Próbálják kivezetni magukat abból a szennyvízből, amit az elmúlt évek során maguk köré gyűjtöttek. Az irányt azonban láthatóan nem találják, inkább tövig nyomják a pedált, mintha a gyorsulás önmagában oldhatná meg a problémákat.
Ezzel szemben a Tisza Párt lendületes, fiatalos hajója jó eséllyel előz. Magyarország kormánya azonban nem versenyben kívánja felvenni a harcot, hanem inkább „meglékelné” az ellenfél hajóját. Még az is lehet, hogy az igyekezetet egy Búvár Kundhoz mérhető hőstettként állítanák be, és azt hazudnák, hogy Magyar Péter rossz ember, pártja és követői pedig az ország ellenségei. Bár ezek az emberek ugyanúgy magyarul beszélnek, és az ország lakosságának több mint felét teszik ki, a hatalom képviselői – a miniszterelnök, a miniszterek, az államtitkárok és az egész bürokrácia – görcsösen ragaszkodnak az összegyűjtött vagyonhoz, a kiváltságokhoz és a jövőben remélt üzletekhez. Ugyanazzal a lendülettel próbálnak megszabadulni mindenkitől, aki ebben akadályozza őket.
Ebből fakadóan igyekeznek fogást találni. Magyar Péter „bűne” ugyanis óriási: néha csúnyán beszél, talán kólát is iszik, és nem rejti véka alá véleményét, ha valaki kellemetlenül az arcába mászik. Mindez szöges ellentétben áll a V. mint Vezér által képviselt magatartással, aki – állítólag – a Karmelita magányában, az éjszakai csendben így elmélkedik:
*”Ha, ha! Mi zúg?… mi éji dal
Pest utcáin ez?
Felköttetem a Gulyást majd,
Ha bosszant bármi nesz!
Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
‘Fejére szól, ki szót emel!
Viktor nem alhatik…'”*
Az irónia fájdalmasan éles: a hatalom retorikája és tettei a szeretet ünnepéhez méltatlan eszközöket használnak a megosztottság fokozására. A kérdés csak az: meddig tűri ezt egy ország?
