Figyelmeztetés: a következő szöveg erős, felháborodott hangvételű olvasói megszólalást is tartalmaz — ha ez sértő lehet Önnek, vagy személyesen érintett, kérjük, ne olvassa tovább!
Van egy mérhetetlenül egyszerű képlet, amit bármelyik költségvetési könyvelő — de még az egyszerű paraszt ember is — meg tud érteni. A forint értéke attól függ, hogy mire költjük. Ha azt látjuk, hogy a legkiszolgáltatottabb gyerekek napi ellátására alig pár száz forint jut — miközben stadionokra, befolyásos barátok üzleteire és a hatalomhoz közel állók jachtjaira, magánrepülőire milliárdokat költünk — akkor a pénz elköltéséért felelős kormány erkölcsi értéke egyenlő a nullával!
A közpénz nem zsebpénz!
Az adatok nyomkövethetőek. A kormány 2023 elején bejelentette, hogy a gyermekotthonokban élők étkeztetésére napi 1 500 forint jut majd, ami — a bejelentés szerint — a korábbi, sokkal alacsonyabb összegekhez képest emelés volt. A Szabad Európa ugyanakkor a legfrissebb közéleti beszámolók alapján — 2025 októberében — már arról számol be, hogy iskolai időben valójában napi 1 200 forint jut egy-egy gyermek étkeztetésére.
Ha pedig azt mondom, hogy vannak, akik a közpénzből szervezetten jutnak hozzá repülőkhöz, jachtokhoz és más luxustárgyakhoz, nem pusztán találgatok: oknyomozó cikkek több alkalommal dokumentálták magánrepülők és jachtok mozgását, illetve azok kapcsolatát a kormányzathoz közel álló üzleti körökkel és szereplőkkel. Újságírói vizsgálatok tucatjai hoztak nyilvánosságra adatokat és nyomokat arról, miként mozognak ezek az eszközök a közpénzből gazdagodó kiváltságos milliárdosok nyaralóhelyei felé, és miként kötődnek politikai-gazdasági kapcsolathálóhoz. A NER-hez.
Mit mond erről a közvélemény?
Egy olvasónk — aki világosan kérte, hogy a szöveg hitelessége miatt szó szerint idézzük — így fogalmazott felháborodottan (figyelem: durva, vulgáris kifejezéseket tartalmaz):
Hogy ******* meg az összes fideszes, aki ezzel a bűnbanda-kormánnyal együttműködik! Aki rájuk szavaz, és továbbra is támogatja őket! Szemétládák, nem veszitek észre, hogy emberi életeket, gyerekeket tesztek tönkre? Ti mocskok! Gyerekekről van szó! Áldozatokról, akiket még nem rontott meg egy Zsolti bácsi — még. Meg olyanokról, akiket már igen. Szégyelljétek magatokat! Olyanokkal vonultok együtt, akik gyerekeket molesztálnak, gyerekeket erőszakolnak, gyerekeket adnak-vesznek pénzért. Hol van az erkölcsi tartásotok? Hol a gerincetek? Azt kellett volna növeszteni, nem vastag bőrt a pofátokra, meg érdes nyelvet, hogy a főnökötöknek jobban essen, ha benyaltok! No meg épp eszet és agyat! Mocskos polgármesterek, képviselők, nagypofájú vénségek, akik a békemenetben ügettek brekegve. Nem felejtünk! És vicc, hogy ezt kell mondanom, de nem bízom a generációnkban. Elvesztette a hitelét. Azt kell, hogy mondjam: a Z generáció a jövő. Talán ők átlátják, micsoda fertő vagytok, és látják, miért érdemes küzdeni.
Éppen azért idézem szó szerint a felháborodást, mert nem felmentést keresek a stílus alól, hanem megértést: ez a düh nem pusztán személyes frusztráció, hanem sok emberben felerősödő érzés, amikor a közpénz láthatóan fordítva áramlik — a gyengék helyett a hatalom hálózataiba.
Az író dolga nem a vádaskodás, hanem az irgalmatlanul kemény számvetés. Van elég adat ahhoz, hogy újra és újra feltegyük a kérdést: mik az állami prioritások? Ha a nemzet közös vagyonát stadionokra, magánberuházásokhoz kötődő felárakra, vagy más, megkérdőjelezhető költésekre adjuk ki, miközben gyerekek napi étkeztetésére jutó összeg forintos tételen mérhető, akkor kutya kötelességünk hangot adnunk érzéseinknek. El kell számolnunk magunkkal. Tükörbe kell néznünk. Ha kell, szembe kell köpni, akit látunk. Persze ehhez erő kell. Nem a szokásos megalkuvás.
A megoldás nem pusztán költéscsökkentés vagy pártok ostorozása — alapvetően átláthatóság, elszámoltathatóság és prioritások átrendezése kell.
A közpénzből legyen először biztonságos, egészséges étkeztetés a rászoruló gyerekeknek, legyenek ellenőrizhető, piaci alapon megindokolt beruházások, és legyenek független, részletes elemzések minden olyan kiadásról, amely százmilliárdokat mozgat.
Ha egy nemzet nem képes elosztani a vagyont úgy, hogy a legkiszolgáltatottabbakat előnyben részesíti, akkor nem csupán gazdasági hibát követ el — erkölcsi csődről beszélünk. A pénz, amely stadionok betonjában és jachtok fényében tűnik el, visszakövetelhető ugyanúgy, ahogy a közbizalom is visszaszerezhető — de ehhez elszámoltatás, nyilvánosság és polgári akarat szükséges. Az olvasó dühét sem elhessegetni, sem bagatellizálni nem szabad — ez a düh figyelmeztetés.
