Végy egy tapasztalt szónokot, vezetőt, diktátort … aki egykor azért küzdött, hogy a saját és a haverok vagyonát gyarapítsa, ma már azért is harcol, hogy azok a megtömött zsebek ne ürüljenek ki – sőt, dagadjanak tovább, míg szét nem repednek.
Adj hozzá egy végtelenségig lerabolt országot, kihasznált, bizonytalanságban tartott és tudatosan elbutított lakosságot, akiktől elvárják, hogy kérdés nélkül helyeseljenek minden szóra, amit felülről hallanak. Hurrá, hazaértünk – Magyarország így nem szeretlek!
Amikor Orbán Viktor, 2025-ben még Magyarország miniszterelnökeként összefoglalta az aktuális álláspontját, a hallgatóság zavartan ingatta a fejét, vagy épp ugyanilyen zavartan bólogatott.
Volt, aki érteni vélte miről beszél, és volt aki pontosan értette, hogy annak amit mond semmi értelme. Egy biztos: Viktor rezzenéstelen arccal, magabiztosan nézett bele a kamerába, és kimondta a szavakat – úgy, mintha lenne mögöttük tartalom.
Aztán kilépve a stúdióból, jót nevetett. Még mindig a régi forma: bárkit megdumál, bárhol. Egy döglött lovat is elad versenylónak – és az embereknek ez még tetszik is. Persze sokan nem is sejtik, hogy valójában ők maguk a vevői annak a bizonyos halott paripának. De hát, aki nem lát a színfalak mögé, az vessen magára.
Guruló dollárok
Elsőként azt az Amerikát dicsérte, amelyet eddig minden csatornáján üldözött, megfizetett kommenthuszáraival átkozva árkon-bokron át. De aztán jött egy 78 éves Trump nevű multimilliárdos bácsi, aki techmogul barátai hatalmát felhasználva még a saját népét is képes volt megvezetni (ráadásul kétszer). Az amerikai elnök beiktatására persze Viktort meg sem hívták – hisz egy eldobott rágógumi is többet ér a szemükben, mint Magyarország vezetője.
A kormánypropaganda és az azt fogyasztó közönség pedig zavartan vakargatta a fejét: hogyan lehetne az eddigi USA-ellenes, Oroszország-barát álláspontról hirtelen az Amerika-párti, de továbbra is Oroszország-barát pozícióba navigálni?
Nem árulok el nagy titkot: nem sikerült bevenni ezt a nem létező kanyart…
Szankciók és csúsztatások
A miniszterelnök hosszan értekezett a „jó” és „rossz” szankciókról – ami nagyjából annyira zseniális gondolat, mintha ha egy rossz felelő egyszer „jó egyest”, máskor „rossz egyest” kapna. Bravó! Nyilvánvaló volt, hogy érvelése nemcsak ellentmondásos, hanem szándékosan manipulálja a fogalmakat.
Ellentmondás az amerikai álláspontban: Az állítás szerint az amerikaiak nem szankciót akarnak, hanem békét, de ugyanakkor a béke elérésének egyik eszköze a szankció. Ez logikailag azt jelentené, hogy mégis akarnak szankciót, mivel azt a béke elérésére használják.
Az európai álláspont torzítása: Az az állítás, hogy „az európaiak béke helyett akarnak szankciót”, hamis dilemma. Az európai álláspont nem arról szól, hogy a szankciókat a béke ellenében akarják, hanem arról, hogy azok szükséges eszközök az agresszió megállítására, ami hosszú távon a békéhez vezethet.
A szankciók céljának félreértelmezése: Mind az amerikaiak, mind az európaiak szankciókat alkalmaznak Oroszországgal szemben, de különböző súlyossággal és megközelítéssel. A szankciók célja nem önmagában a büntetés, hanem az, hogy gazdasági és politikai nyomást gyakoroljanak, és ezzel elérjék a háború befejezését vagy feltételeinek megváltoztatását. A miniszterelnök egyszerűen másként képzeli el az ország jövőjét: vagy az Egyesült Államok 51. államaként egy Trump-féle, agresszívan terjeszkedő világban, vagy egy hasonlóan terjeszkedő Oroszország részeként. Számára nem az a lényeg, hogy hol, csak hogy „Békét kiáltva’ harcban állhasson – és közben lehetőség szerint belerúghasson abba a közösségbe, amelyhez hazánk tartozik: Európába. (Persze ő ezt inkább egy város nevét citálva „Brüsszelként” emlegeti.)
Összességében a miniszterelnökünk érvelései csúsztatásokra épített, és nem egy következetes logikai láncot mutatott be. A szankciók és a béke nem feltétlenül egymást kizáró fogalmak, hanem összetett stratégiai eszközök részei.
Dagadó vitorlák, képzeletbeli harcok és Brüsszel démonizálása
A beszéd során Orbán ismét felvázolta a jól ismert ellenségképeket, az „ostromlott vár” narratíváját, és Brüsszel démonizálását.
Minden változatlan: az illúziókat tovább kell kergetni, a belső ellenségkép frissen tartása létfontosságú. Nehezen eldönthető hogy ez a mantra inkább vicces vagy unalmas…
És akkor jött David Cornstein
A 86 éves egykori amerikai nagykövet, aki anno remek kapcsolatokat ápolt a magyar kormánnyal, most úgy érezte, itt az idő, hogy nyíltan kiálljon Orbán mellett.
„Ne hogy már leváltsák a haveromat” – gondolhatta, miközben beleavatkozott egy másik ország politikájába.
Az erre hivatott hatóságok persze most is lecsavarták az érzékenységi potmétert, és szemet hunytak az amerikai bácsika ténykedése felett. Ha neki (vagy az érdekköreinek) ez tetszik, akkor minden rendben van.
Üvegzseb helyett – sötétített üveg…
„Sosem voltam vagyonos ember, most sem vagyok, és nem is leszek” -mondta ismét – sokadjára Orbán Viktor ,ha sokat mondja, majd csak elhiszik. Ehhez nem is fűznék túl sok véleményt, mert aki ezt elhiszi annak a következő tényszerű állításokat szeretném figyelmébe ajánlani:
„Megfogtam egy szúnyogot, nagyobb volt egy lónál,
kisütöttem a zsírját, több volt egy akónál.
Aki eztet elhiszi, szamarabb a lónál,
aki eztet elhiszi, szamarabb a lónál.”
