Van egy pillanat, amikor az ember belenéz a naplementébe, a vadludak érkeznek – ha feleannyian egy feleakkora tóba is –, jóleső érzés fogja el az embert. Aztán meglát egy digitális harcost, egy öreg, habzó szájú szamurájt, aki üvöltve rohan az éjszakába megmenteni az unokáját a háborútól – Brüsszeltől. „Menteni a jövőjét”, talán azt, hogy az unoka is élvezhesse mindazt, amit eddig sikerült – hogy is mondjam –, „megmenteni” a közjóból. A vadludak felröppentek. Hiába, ők sem bírják a felesleges zajt.
Amikor ilyet látok, amolyan édes melankólia csípi meg a szemem, mint amikor tormát vagy hagymát darabol az ember. Tudod… az a fajta könnycsepp, amikor valaminek a végét várod. Mégis el kell fogadni, hogy – a szerelemnek múlnia kell – mármint ennek a mi kacskaringós, csipkés-köves politikai viszonyunknak – bizony múlnia kell!
Látom, ahogyan a piacon gyűjtögetnek, lázasan kopogtatnak a fővezér parancsára. Loholnak a szorgos törpével meg az erdőirtó Lajcsi-hasonmással – megfagy az emberekben a vér. Csuda egy csapat. Ténykedésük nyomán a szívverés lassul… az ország újraélesztésre felkészülni.
Mégis azon gondolkodom, ha eltűnnének egy picit. Ha éreznénk a hiányukat. Épp csak annyira, hogy a búcsú egy pillanatra fájjon, de a megkönnyebbülés már ott toporogjon mögötte papucsban. Egy szép tavaszi napon, amikor a naptól aranylik az Öreg-tó iszaposan és mérgezetten is csodásan festő vize – áprilisban szavaljuk-e majd, hogy…
„A Tisza partján ringatott a bölcsőm,
Holdtölte volt – tavaszi anda hold –
S a szőke fényben az éjet betöltőn
A vizek népe mind nászdalt dalolt.”
A Mesterterv
A fiúk furán figyelték a főnök firkálmányát. Röhögni harcosok nem kell félnetek jó lesz!
Miközben az infláció itthon gyilkol, a megoldások unortodoxak – adjuk el, amink van, az egész világnak. Kapóra jön, hogy egy ismeretlen üstökös – talán egy űrhajó – suhant el nem messze? Hátha (be)veszik ők is!
Egy átlagos hétfőt megszervezni megoldhatatlan problémának látszik, de a világűr olyan egyszerű, mint ellopni egy adatcsomagot – magyarok százezreinek adatait egy gépről. Megy ez nektek, gyerekek! Gyerekek? Gyerekekről hallani sem akarok! Szegények meg nincsenek is! Csak fenyegetettek! – hadarta gyorsan a fővezér, úr, a fenyegetések feketeöves főnöke. Lassan megszokjuk, hogy fővezéreink hangosak, tehetségtelenek és mohók? Csoda, ha vidéken másolják őket a zsebharcosok?
Van azért valami bájosan groteszk abban, ahogy egy „miniszter” fellélegző torokhangon közli a jó hírt, de egy évig sem képes elszámolni. Hiába, a saját hazugságaitól halláskárosultá vált hatalom, bömbölő viharnak hallja a digitális szúnyograj zümmögését is.
Digitális nagyurak, wifi-spánok – múltban ragadt digitális uraságok – kicsit tűnjetek el, hadd énekeljük együtt – mi, magyarok –, hogy „milyen jó nélküled”…
A Fidesz ma már nem menő, és erről ti tehettek. A Tisza meg az, és arról is. Úgy tűnik, Péter a jövő, Viktor a múlt.
Vidéken meg majd eldöntik, hogy Sándor jön vagy József megy – vagy épp Benedek lesz a következő fejezet.
De egy biztos: innen tényleg csak felfelé vezet az út – tavasszal húzzatok el, mint a vadlibák!
