Az emberek döntő többsége saját viselkedését, meggyőződését és csoportját normálisnak, helyesnek látja — ez az evolúciós, kognitív és társadalmi mechanizmusok összjátéka. Lássuk, hogy a társadalomtudományok milyen jól dokumentált mechanizmusokat emelnek ki, és vajon miért fontos a Magyar Péter által hangoztatott: „Nincs jobb, nincs bal, csak magyar!” szlogen. Vajon Magyarország hogyan kezeli — kezelheti majd ezt a dilemmát az elkövetkező egy évben?
Ingroup vs outgroup
Vagyis társadalmi identitás és csoporthoz tartozás – az ember úgy tekint magára (énkép), hogy egy csoport része (nemzet, vallás, párt, generáció). Ez az érzés torzítja az ítélkezésünket. A csoportomat (ingroup) előnyben részesítem, a kívülállókat (outgroup) lekicsinylem. Az igazságot relatívan értelmezem. Ismerős? Nem véletlenül: a magyar lakosságra rendkívül jellemző ez a felfogás.
Moral certainty
Amikor a csoportom normái és narratívái erősek, az emberek úgy érzik, hogy erkölcsileg helyesek is. A „miért” és „hogyan” gyakran mellékes — a tetteket igazoló narratívákat a tettek után hozzák létre. Ez a „magyarázom, miért is tettem helyesen” helyzete. Bandura és mások a morális elköteleződés és erkölcsi felmentés (moral disengagement) mechanizmusait írják le. Ezek lehetővé teszik, hogy az emberek kegyetlenségeket vagy elfogadhatatlan cselekedeteket is helyesnek lássanak (pl. dehumanizálás, felelősség szétosztása, nyelvi eufemizmusok, fajgyűlölet, más országok és nemzetek hibáztatása — esetleg felmentése, épp mire van szükség).
Ilyen az, mikor az orosz diktátorok múltbéli vagy épp jelenkori vétkeit elhomályosítják az érdekvezérelt narratívák, míg az ukrán nép morálisan hibás lépéseit felnagyítják a hangulatkeltés pillanatnyi érdekében — nem törődve a hosszútávú következményekkel. Ezt másolják aztán kicsiben a helyi megmondóemberek, polgármesterek — kisgömböcök…
Információs buborékok
Az emberek hajlamosak olyan információt keresni és elfogadni, amely megerősíti meglévő álláspontjukat — ez a meggyőződés-megvédés mechanizmusa, és a média folyamatosan erre a hatásra játszik rá.
Ezek együtt okozzák azt az érzést, hogy miért érezzük gyakran: „mi vagyunk a jók — ők pedig a rosszak”… ahogy az egyik oldalról az is elhangzik, hogy „mi vagyunk a Fidesz, ők pedig a poloskák”…? Természetesen ezek a hatásvadász, hamis szólamok kizárólag a közönségnek szólnak; a megmondók egyetlen célja a hatalom, a befolyás megtartása — lehetőség szerinti növelése, bármilyen eszközzel.
A kijelentés pedig történelmi kontextusban is működik. A sumerok, Nagy Sándor, Caesar, Napóleon vagy Hitler korában ugyanazok a pszichológiai és társadalmi mechanizmusok működtek, csak a technológia, intézmények és narratívák mások voltak, miközben mi magunk ugyanabban a történelemkönyvben vagyunk főszereplők, épp csak a könyv jelenleg utolsó lapjain.
Mi lehet a „gyógyszer” a „dilemma” kezelésére?
Intergroup contact
Az egyik feloldás a közvetlen kontaktus — csoportok közötti direkt találkozás szervezése. Ez csökkenti az előítéletességet, ha teljesülnek az „optimális feltételek” (egyenlő státusz a helyzetben, közös cél, együttműködés, intézményi támogatás). A nagy meta-analízis azt mutatja, hogy a kontaktus általában csökkenti a megvetést és az ellenséges attitűdöket. Ez nem univerzális csodaszer — de kipróbáltuk, működik.
A Nagy Feró-jelenség, a háborús ukrán árva, illetve a bucsai vérengzést elkövető orosz katona találkozása éppolyan kijózanító pillanat lenne, mint egy SS-tiszt, a holokauszt túlélő és a holokausztot tagadó politikus találkozása.
Deradikalizációs / reintegrációs programok
Széles irodalom foglalkozik azzal, hogyan lehet embereket kimozdítani szélsőséges ideológiákból. De vajon hogy jutunk el idáig — hogy működik fordítva? Mennyi idő kell ahhoz, hogy egyébként mérsékelt embereket radikalizáljanak? A hétköznapi példák azt mutatják, hogy az emberek sokkal könnyebben vadulnak meg, és nehezebben nyugtathatóak le. Ez is evolúciós képesség, stresszreakció akár egy képzelt ellenfél ellen is? Igen, és működik!
Egyre inkább fókuszba kell kerülnie a kritikai gondolkodás, médiaértés, vitakészség oktatásának — különösen korai életkorban. Ez csökkentheti a motivált gondolkodást, és növelheti a forráskritikát.
Mit jelent ez Magyarországra nézve? (Tisza vagy Fidesz? Z generáció vagy nyugdíjasok? stb.)
Politikai és morális polarizációs tengelyek önmagukban nem léteznek. A „jó/rossz emberek” féle gondolkodás csupán a különböző társadalmi csoportok eltérő emlékezete, értékei és kockázat-/nyereségérdekérvényesítése mentén alakul ki.
Több, generációk közti különbségeket kutató elemzés létezik (pl. Pew, ESS, nemzetközi és magyar kutatások).
Ezek különbségeket mutatnak attitűdök, életpreferenciák és politikai értékek mentén. Ettől függ az is, hogy a generációk hogyan politizálnak.
„Tisza vagy Fidesz?” — jelenkori politika ami már nem lehet dilemma
A kérdést úgy is feltehetjük, hogy változás vagy megalkuvás. Vajon melyik narratíva marad domináns? A választ az arányok adják meg, ami abból fakad, hogy a média és oktatás kontrollja, az információs csatornák mennyire szolgálják ki a politikai érdekeket.
Megfigyelhető az is, hogy a társadalommal kapcsolatos „gazdasági olló” ugyan nyílik, az, aki biztonságban, materiálisan jóléti helyzetben van, hajlamosabb a status quo-t támogatni, hiszen a változás mindig rizikót hordoz. Ők valójában a politikai billegők. Mondjuk ki: sokszor a megalkuvók.
Magyarország esetében a politikatudományi elemzések az elmúlt évtizedben a médiafölény szerepét hangsúlyozzák a kormányzati narratíva stabilizálásában. Az azonban, hogy ki merre billent szavazásakor, nagyrészt nem attól függött, hogy valaki mennyire volt informált — inkább attól, hogy mennyire lehetett félreinformálni, befolyásolni.
Itt természetesen eltekinthetünk azoktól, akik valamilyen gazdasági előny mentén váltak befolyásoltá — vagy épp megbízott befolyásolóvá. Kapok dohányboltot, vagy nem kapok büntetést. Esetleg nem az adott egyénre, de egyik hozzátartozójára érvényes hasonló megállapítás.
Az egyéni motiváció különböző szintjeit érdemes kielemezni, de ezt egy másik cikkben igyekszem kifejteni…
Időközben pedig meg is érkeztünk az AI (mesterséges intelligencia) által hamisított hírekhez, amelyet a legdurvább módon épp a kormányzat használ ellenfelei lejáratásához! De ez is megérdemel egy önálló elemzést…
„Lazán vagy mereven? Jövő vagy múlt?”
A kutatások egyetértenek abban, hogy a jövőorientált, nyitott narratívákat a fiatalabb, városi, jobb képzettségű csoportok fogadják el könnyebben, míg a múlt-támaszú, rendorientált narratívákra gyakran a gazdasági bizonytalansággal és biztonságkereséssel súlyozott csoportok fogékonyak.
Lehetséges stratégia – mit lehet tenni, ha tényleg nem akarjuk, hogy „egymást írtsa a nemzet”?
Azon kívül, hogy az állam mindenkori feladata (lenne) az árkok betemetése, az oktatás fejlesztése és a reintegráció szükséges egymás elfogadásához. Gondoljunk csak bele: 2026-ban… van, aki nagyon örülni fog, mások pedig teljes letargiába — esetleg anarchiába — süllyednek a választási eredmények kapcsán. Ezen túllépni az a hatalom bizonyítottan képtelen, amelyik négy évente ugyanazt mutatja már a választások másnapján: kezdődik egy újabb négyéves kampányidőszak, ahol az ellenfél egy lenézendő, megsemmisítendő, áttelelt, kisöpörni való nemzetellenség.
Ezért a jövőbe bele van kódolva az egyik folyamat lehetőségéből adódó várható jövőkép. És a dilemma épp ott oldódik fel, ha egy másiknak, egy újnak adunk esélyt. Véleményem szerint ez azt jelenti, hogy ha a regnáló hatalom győz, akkor borítékolható, hogy az ellenzéki nézetű emberek, akik letargiába esnek, további támadásokra számíthatnának a hatalomtól, ami egy kiszámíthatatlan agresszióspirálhoz vezethet. Ezt persze lehet úgy fordítani, hogy az ellenzék gonosz, de valójában maga a hatalom kegyetlensége — rugalmatlansága, változásra és fejlődésre való képtelensége — kergetheti bele a résztvevőket politikai anarchiába.
Az, hogy Magyar Péter és a Tisza nyíltan az összefogásra és a különbségek — egyet nem értés — feloszlatására szólítja fel a lakosságot pártállástól függetlenül, az egyetlen racionális döntés felé tolja a társadalmat. Itt nyer értelmezést a „Nincs jobb, nincs bal, csak magyar.
A vallások és a történelmi atrocitások: rájöhettek volna?
A politikai hovatartozás mára gyakorlatilag a vallási csoportoknál megfigyelhető viselkedésmintákat mutat. A történelmi példák és a pszichológiai vizsgálatok szerint a morálisan hibás egyéni és csoportos cselekedetek után később az egyének felismerték tévedésüket. De ez a jelenség ritkábban volt megfigyelhető, ha az intézményes narratíva és a személyes érdekek fenntartották az igazolást. A változás ezért inkább egy hosszú, kollektív folyamat (nyilvánosság, emlékezetpolitika, oktatás, emlékezetkultúra) feladata — természetesen egy rendszerváltozás után.
