A sakktáblán már csak egy-két mező, egy-két lehetséges lépés maradt. A magyar nép számára ez egy olyan pillanat, mint a sérült vadnak a Semjén féle vadászok gyűrűjében állva, hátrálni nem lehet, csak előre, vagy… elbukni. A kormányzati retorika egyre inkább erre az érzésre épít.
„Nincs több idő, nincs még egy évünk, nincs hová hátrálni.” – mondja Magyar Péter a Tisza Párt élén és úgy tűnik ismét igaza van!
Mi magyarok vagyunk azok, akik egy olyan hatalom rettegésében élünk, amely félelmet és megosztottságot hirdet és amelyet nekünk – magunknak kell elutasítani mint a magyar történelem egy szomorú korszakát.
A tükör, a tűz és törésvonal
Képzeljünk el egy tükröt, amelyben a múlt és a jelen találkozik. A tükör egyik oldalán 1956 őszének hajnali rádiókiáltásait halljuk: „Nem engedünk a szovjet tankoknak!” A másikon egy mai miniszterelnöki beszéd zörög, amelyben a „brüsszeli bürokratákkal”, „migránsokkal” és vélt ellenségekkel, mint megidézett kísértetekkel riogat, miközben „kisöpörendő poloskának” hívja saját népét.
A két kép között a félelem ugyanaz: a nép sorsa egy szál függőhíd. De míg akkor a külső ellenség volt a fenyegetés, ma a félelem többnyire belülről jön – egy hatalomtól, amely úgy érzi, csak akkor maradhat fenn, ha megoszt és megfélemlít.
A Fidesz olyan, mint egy kertész, aki mag helyet tüskéket ültet.
A társadalom talaja mérgező uszítással lett tele. Migráció, LMBTQ-jogok, unalomig ismételt háborús retorika.
Minden témából egy-egy tüske nő, amelybe bele lehet taposni és kapaszkodni, ha a nép figyelmét el akarják terelni az ellopott országról, nyikorgó kórházi ágyakról, vagy épp az oktatás összeomlásáról.
Az idő kerekének recsegése
„Nincs még egy évünk”. Arra, hogy újra felfedezzük, mi is az a közélet, amely nem rettegésre, hanem párbeszédre épül? Arra, hogy rájöjjünk: a hátrálás illúzióját csak azok adják, aki le akar lökni minket egy szakadékba?!
A történelemben a magyaroknak tényleg sokszor nem volt hová hátrálniuk. Kossuth Lajos is ezzel indokolta a szabadságharcunkat, míg Radnóti Miklós verseiben a halálmenet metaforája találkoztunk vele. De ma nem tankok vagy golyók elől kell menekülünk – még nem – hanem attól, hogy a félelem miatt megfeledkezzünk saját emberi méltóságunkról. „Je suis poloska” – mentjük fel viccelődve, fanyar humorral a rendszert. A kormányzati retorika mint egy öngyújtó – lángra lobban a közélet, de közben el is perzsel mindent, ami építő és együttműködő lehetne.
A félelem vadvirága és a remény magvai
Egy régi magyar mondás azt tartja: „Aki fél, már veszített.” A Fidesz uralma alatt azonban a félelem nem csupán következmény, hanem eszköz. Egy mesterséges vihar, amelyben az emberek összekuporodnak, és nem kínjukban nem törődnek semmivel csak sírnak.
De van más út is.
Petőfi nem azért írta „Nemzeti dalt”, hogy a népet a rettegésbe zárja, hanem hogy felébressze bennük a cselekvés vágyát. A mai Magyarország is szükségét érzi ennek a vágynak – nem uszítás miatt ahogy azt a rendszer feltételezi, hanem összetartásból. Nem gyűlöletből, hanem önreflexióból és 2025 tavaszán a Tisza párt az egyetlen, amely az összetartás és a valódi változás mellett teszi le a voksát.
Ha már nincs hová hátrálni…
A sakktáblán talán még van pár lépés … de a király helyett a gyalogok megerősítése a cél.
A magyar embereknek nincs szüksége még egy évre a rettegésben, inkább egy jövőre, ahol a „hátrálni” szó helyett a „közeledni” és „megérteni” szavak szólnak. Mert ha már tényleg nincs hová hátrálni, akkor talán itt az ideje előrelépni. Nem a szakadék felé, hanem egy olyan társadalom irányába, ahol a félelem helyett a remény adja a ritmust – ahogy a rigmus: Árad a Tisza! Áradjon!
