Újabb adók, megszorítások, és talán még sorozás is? Mindez úgy csomagolva az állami médiából, hogy csillogjon és ne annak hangozzon ami…!
Ahogy figyelünk a médiára, az az érzésünk, hogy mindig pont az ellenkezője valósul meg annak, mint amit mondanak.
Nem csodálkozok azon, hogy a felmérések szerint is mindenki teljesen össze van zavarodva.
Átírják a választási törvényt, átírják az alkotmányt próbálnak még önteni ide is, oda is egy kis betont, hátha stabilabb lesz a pozíciójuk ami már jobban dől mint a ‘písai ferde torony’… épp csak addig döntenék maguk felé a pályát, hogy az végül rájuk fog borulni.
Nem baj, boruljon!
Rettegnek, megértem, féljenek is – van mitől!
Össze akarnak zavarni, bizalmat kérnek még, csak még pár évet! Azt várják hogy elhigyjük, vagy belefáradjunk.
Pedig… talán valami ellenállás kellene, kifejezni hogy elég volt, hogy változzon már valami!
Aggódva figyeltem ahogy áradt a Duna, és megkönyebbülve hogy most már a TISZA… érdekes világot élünk!
Emlékszem még arra, amikor normális, értelmes beszélgetések hangzottak el a tévében vagy a rádióban. Kulturált társalgás egyszerű emberekkel, akik a munkájukról, a családjukról, a múltjukról, a terveikről – az életről beszélgettek, nem profitról, növekedésről vagy a következő nagy haszonról.
Elértéktelenedett. Elinflálódott. Elfogyott. Ennyi!
Közben itt vannak az ünnepek, és mindent próbálnak eladni nekünk, de egyre inkább úgy érzem, hogy minket egy kitömött pénztárcának néznek.
Kérlek ne győzködj, hogy akkor vegyem meg hitelre, mert túl sokan pofára estek már körülöttünk.
Tanuljunk már végre belőle! Nyissuk ki a szemünket! Az emberek már nem tudják megvenni az alapvető dolgokat és a legszebb, hogy erről többnyire nem ők tehetnek. Egy kullancs az, aki szívja vérüket több mint egy évtizede. Paraziták.
Egy olvasónk azt írja, hogy:
– „Térdprotézisre sincs pénzem. Pedig, ha lenne, akkor is vakarnám a fejem, hogy négymilliót adjak azért, amit egy életen át fizettem be.
Nincs egészségügy.
Miért menjek magánba, hogy ott milliókat költsek?
Miért ne azt kapjam, amiért eddig dolgoztam, ha már fizettem?
14 éve hitegetnek minket, miközben a nagyurak hatalma csak nő, nekik mindig több van, nekik mindig jobb jut.
Miközben itt, vidéken, a helyzet egyre rosszabb.
A központi kórház folyosóján, a betegágyak között gyengül, erőtlenül feküdve látom, ahogy egy beteg ember vár.
Ő is, mint én, csak egy folt a sok közül.
A kezemre pereg a por, miközben az infúziót a fejem felett a falra csavarozzák a folyosón, itt tartunk.
Várok.
Két órát, három órát, aztán nézem az órát, és azon aggódom hogy legalább órám még van és ketyeg.
Örülnöm kellene? A miniszter azt mondja hogy igen! Kapja be!
Vajon 4 órán belül valaki hozzám szól?
Már rég tudom, hogy nem fognak. Amikor 8 óra is eltelt, akkor már dühös vagyok. Nagyon dühös!
Ülök, a többiek itt sorakoznak körülöttem. Egyesek a földön ülve, mások tolószékben.
Együtt várunk, miközben a világ már más irányban pörög, mi meg itt vagyunk, mint a gyengélkedő rendszer törött fogaskerekei, akiknek semmi sem jutott. És miért? Mert hagytuk hogy elvegyék…”
Nem hagyjuk!
