Az angolkert ha nem tudnád – nem más, mint a XVIII. század brit arisztokrácia trükkje – úgy tettek, mintha visszaadnának egy területet a természetnek, csak közben mindent gondosan megterveztek a „spontán szépség” jegyében. Kanyargó utak, ligetes fák, patakok, műromok – a szabálytalanság katonás pontossággal kimérve. A barokk merevségét kidobták, mint a megunt ruhákat, helyette jött az „ideális táj”, ahol a fű is úgy nő, ahogy a kertész mondja neki. Megrajzolták hozzá a nagy angol álmot – Magyarországon először Tatán. Az angolkert így lett a természetnek álcázott, mesterien megrendezett színház – ahol még a spontán madárdal is valószínűleg engedéllyel szól.
Tatán járunk, az Angolkertbe lépve, a málott griffes szobrok előtt lépdelve egy olyan kovácsoltvas kapun haladunk át, amelyet épp egy rakás EU-s pénzzel szeretnének „megóvni”. Fogjuk rá, hogy műemlék és meg kell óvni, úgy drágább! Kezeljük úgy, mintha az Árpád-sávos honfoglalóktól örököltük volna. Ehhez képest a ’90-es években készült, tehát műemléknek körülbelül annyira hiteles, mint a kamu-márványos nappali bútor a Gálon egy harmadik emeleti szobában. És ami a legszebb – még csak nem is romos. Maximum egy kis fémvázás ráncfelvarrás kellene, nem a „műemlékvédelem” címszóval futó, szokásos pénzégetős fesztivál. De hát Tatán járunk. Ne csodálkozzunk. Haladjunk tovább.
A griffekhez érve megszólal a történelem – vagy legalább próbál. Schweiger Antal faragta őket még Mária Terézia idejében, felkérésre – mert valaki azt gondolta, hogy ezek a mitikus fenevadak jól mutatnak majd a kertben. A logikát itt se tessék keresni. Sokak szerint a griffet dekorációnak választani olyan, mintha valaki a lakodalmas zenekart hívná temetésre, „jó lesz az oda is” alapon. Mások meg szeretik, megszokták, különlegesek, mítikusak, olyan… megfoghatatlanok. A szobrok megfoghatóak és valóban megviseltek, de azért remélem nem kezdjük el őket porcukrozni, mint a Kálvária-dombi restaurációt.
És ha már pénz: soha, senkinek nem jut eszébe, hogy vannak errefelé művészeti iskolák, tele restaurátor tanonccal, akik örömmel feküdnének neki ezeknek a mítikus vadállatoknak? Esetleg vizsgamunkaként? Miket beszélek, hiszen akkor a felújításra szánt összeget nem lehetne lehívni és ha nem lehet valamit lehívni – az fáj. Nagyon fáj.
Persze, értem. Hogyne érteném. A tanulók nem tudnak számlát adni a háromszorosára srófolt tételről. Ügyetlenek. Még!
A következő attrakció pár lépést tovább sétálva egy kis híd. Az idegenvezető gyorsan terelne tovább, de megállnék. Andalogva néznék a kiszáradt vízfolyás felé, kapaszkodnék a szétrohadt korlátba, ami tényleg olyan mint egy tíz éve szobában felejtett gyümölcskenyér. Ha nekidőlne valaki, azonnal a híd alatti árokba teleportálna. A város persze erről nem tud. Nem akar tudni. Olcsón javítható. Nem érdekes. Haladjunk!
Engedékenyen bólintunk hát és eljutunk a Cellarius Kincsesházhoz, amely ma már nem több egy igénytelen szuvenír-boltocskánál, ahol a grófi nyári konyha helyén hűtőmágnest árulnak olyan lelkesedéssel, mintha arannyal futtatott ősmagyar rovástábla lenne. Bezzeg máshol – maradi helyeken, arborétumokban, kertészetekben – teát főznek a saját parkban nevelt növényeikből. Palántákat nevelnek és bevonják a látogatót. Piknik kosarat adnak egy üveg borral és pléddel hogy tessék – csak tessék, sétáljon, terítse ki, beszélgessen és csodálja meg. Ott élet van. Itt sárga graffiti-szerű felfestések – az ősfákon. Az egész olyan mint egy edzőtábori módszertani kísérlet. Arra fuss, ne erre. Körbe, ne át az „iszapos – büdös tavon”. Hátha a vendégsportolók megértik a nyilak jelentésének mélységét.
Pedig a Cellarius környéke valaha grófi vadászcsapatok gyülekezőhelye volt. Innen indultak méltóságteljes portyákra. Igaz nem mamutra vadásztak, de azért igazán előkelő lehetett.
Aztán ott a vasfedél, a föld alatt egykori neandervölgyi menedék – ők még tudták, mit kell kezdeni a tájjal, pedig még csak EU-s forrásfeldolgozásra sem voltak képesítve.
Kívülről szemlélve a Cellarius felújítása maga a kőbe öntött kispolgári trehányság. Belülről is.
A hátsó kemencét elbontották – hiányzik. Minek az, annak volt funkciója, tehát érthetetlen. A padlózat kábeljelölő téglákkal kirakva igazán autentikus. A csatornázás megvalósítása tervezési és kivitelezési hibás – így párban szép. Legalább télen fűteni kell, különben szétfagy a rendszer. Praktikusság mini, költség maxi.
Haladjunk, ne bámészkodjunk. Angolkertben megállni illetlenség. A gróf lezavarta az útról azokat akik nemtartották a etiketet. Angolkertben sétálunk, nem álljuk el az utat. Kutyát sem futtatunk és nem is aknásítjuk el a területet. Angolkert? Arborétum! Rémlik?
Hopp egy nyári kastély. Szépen felújították. Végre valami.
Hé, vigyázz, mi ez az igénytelenül felhányt vörös kő burkolat? Az ott, ami hullik lefele. Ha hullik hát hullik. Ősz van. (- Hülye -mondja apu és sétálunk tovább).
A spaletták zárva. Szemérmes. Nyitva van bár, a lámpa ég bent, de a látogatót el kell bizonytalanítani. Ez egyfajta marketing csel lehet. Misztikus. Nyitva? Zárva?
Azért mindenkit óvatosságra intenék. Egy ilyen kastélyt kizárólag a hátsó bejáraton szabad megközelíteni. Ha valaki megpróbálja kinyitni a főbejárat spalettáját – csak amolyan felfedezősen – belülről ráüvölthetnek hogy „„Ne nyúljon má hozzá, nem látja hogy zárva? Nem tudjuk visszazárni!” Ezt nevezem igazi üzemeltetési filozófiának. A katonaság is megirigyelné a logikát.
Sarkon fordulunk. Az erőszakos hangot, rikácsolást az Angolkerten kívül sem állhatjuk. Lent, előttünk a szabadtéri színpadnál fekszik. Valami szimmetriát keresek, de hiú ábránd. Az egészet eltolták balra. Egyedi. Aztán rájövök. Heuréka. Azok anno műromot építettek. Ezek meg tervezett káoszt. A valaha megrendelt, majd rejtélyesen eltűnt lelátó csak így tudott elférni. Művészi döntés vagy Barkácsolás? Egyre megy. Haladjunk tova.
A Tükör-forrás kiszáradt tómedere szomorúan üres. Ez nem az elfuseráltság, hanem az emberi kapzsiság mementója. Egy jelkép. Egy komoly, nem elbagatelizálható jelenség. A karsztvízek eltűnnek. Ami marad azt megmérgezik. A profit az első. A természet az utolsó. A lakosság az utolsó előtti. Fellélegezhetnek kedves Tataiak!
Komorsággal a szívünkön lépdelünk a bűzös Cseke-tó irányába. A horgászok szerint így is szép. Mondjuk ebből is ki lehetne termelni úgy 500.000 m3 iszapot. De erre nem fog sor kerülni. A tavat tápláló bővízű források, amelyek a gyönyörködtetés mellett számos malmot hajtottak meg, eltűntek. A víz alig cserélődik, a horgászok meg etetőanyaggal, damillal és söröskupakkal dekorálják tovább, lassan itt a karácsony…
Óvatosan közelítjük meg a partot. Tudjuk, a horgászok között akadnak alfahímek. Olyanok is, akik nekifutásból rúgnak mellbe gyerekeket. Fűszag, sérelmi attitűd, paprikás agresszió – teljes a magyar panoptikum. Szólásra nyílna a száj – Angolkertben horgászni tilo… – de az agresszió győz, az értelem meghátrál. Haladjunk tovább.
A séta végére maradnak még húgyszagú műromok, egyfajta romantikus tájkép elemek, pottyantósnak használt műbarlangok és kiszáradt csatornák. Eljutunk a Pálmaházig, ami esküvői díszletként funkcionál, végül egy túlárazott és teljesen értelmetlen – funkciótlan – tájidegen és működésképtelen Malomkerék parkhoz.
Apu. A műbarlang tetszett a legjobban. Ott olyan mamut-húgy szag volt. Igazán autentikus!
Az Angolkert, Tata büszkesége – amely ma már leginkább azt mutatja meg, hogyan lehet egy történelmi kincset lassú, elhúzódó kispolgári szürkeséggé rohasztani.
Íme a recept:
- kell hozzá vagy 20 év tehetségtelenség
- elszántság
- mutyik és haverok
- lehívott EU-s pénz, hogy kifizethessük akit ki kell
- és egy tehetelen város, aki hagyja mindezt és továbbra is úgy tesz, mintha minden rendben lenne.
