Úgy tűnik, Magyarország vízkészleteinek és természeti kincseinek védelme papíron továbbra is szent ügy, a valóságban azonban sokszor ennek az ellenkezője történik. Pusztavám fölött, egy erdei környezetben található, spontán regenerálódott bányató körül, ahol védett és fokozottan védett fajok találtak menedéket, most egy veszélyes hulladékot importáló és feldolgozó cég kapott engedélyt arra, hogy „tájsebgyógyítás” címszó alatt eltüntesse mindezt.
Szennyvíz – irány a tatai Öreg-tó
A tó vizét kiszivattyúzzák, a környezetet ledózerolják, és 45 ezer tonna hulladékkal töltik fel – amit cinikusan „terméknek” neveznek.
Ez nem pusztán helyi ügy. Az Által-ér vízbázisáról van szó, amelynek vize a Tatai Öreg-tóba, majd a Dunába folyik. A határértékeket a cég kedvéért fellazították, a folyamatot pedig ökológiai helyreállításként tüntetik fel. Az az állítás, miszerint a tavat kizárólag csapadékvíz tölti fel, hamis: ma is rétegvizek szivárognak bele, ezért folyamatos a kényszerű szivattyúzás. Márpedig ahol víz van, ott lesz bemosódás, elszivárgás – különösen egy földrengésérzékeny térségben.
A következmény: vége a kajakozásnak, a halnevelésnek, a fürdésnek; helyette mérgezés, halpusztulás.
Jövőkép: egy kisváros, egy hatalmas szennyvíztározó körül… Tata és az Öreg-tó valóban így képzelték el?
A lakosság tiltakozik, a turisták a fojtogató bűz miatt panaszkodnak, a geológiai értékek elvesztése miatt háborognak, és a szakemberek is kétségbe vonják a beavatkozás jogosságát. Ennek ellenére a kormány tegnap, éjjel, parlamenti vita nélkül hozta meg a 271/2025. (VIII.18.) rendeletet, amely most legalizálja az aljasságot: a veszélyes hulladék „rekultivációs anyaggá” minősíthető. Ami korábban szigorú határértékekhez kötött mérgező iszap volt, az mostantól talajjavítóként kerülhet védett területekre is.
https://szabad.ahang.hu/petitions/magyarorszag-ne-legyen-europa-hulladeklerakoja
Ez a szabályozás nem csupán Pusztavámról szól. Arról is, hogy Magyarország hulladéklerakó országgá válik-e, és arról, hogy hagyjuk-e, hogy mérgezett víz jusson a Dunába, mérgezett földön nőjön az élelmünk, mérgezett levegőt lélegezzenek a gyerekeink.
Civil szervezetek, szakemberek és képviselők már dolgoznak a helyzet feltárásán és megállításán.
Petíció indul, és mindenki támogatására szükség van, mert amit most „ökológiai helyreállítás” néven neveznek, az valójában brutális természetrombolás. Ez közös felelősségünk.
A farkas báránybőrben – rekultiváció – tájsebgyógyítás magyar módra
Képzeljük el, hogy a Vértes egyik völgyében járunk. Ahol tegnap még víz csillogott, kacsák úsztak, szitakötők cikáztak, ma dömperek hörögnek, szivattyúk bömbölnek. A természet rendjét erőszakosan „gyógyítják” – csakhogy orvos helyett inkább hóhérkézben vagyunk.
A hivatalos szóhasználat: tájsebgyógyítás. Olyan szép kifejezés, szinte irodalmi. Csak épp a valóságban a gyógyítás itt nem gyógyszert, hanem mérget jelent. A seb nem gyógyul, hanem elfertőződik.
Azt mondják, a tó csak csapadékból született. Ha így lenne, talán Noé bárkáját is csak egy nyári zápor sodorta volna parttól partig. De aki egyszer látta a vízben felbukkanó forrásokat, aki tudja, hogy a rétegvizek évszázadok munkáját szivárogtatják fel, az pontosan érzi: itt nem csak a tó vize, hanem az igazság is kiszivattyúzásra került.
A gépek lassan betemetik a tavacskát, a háttérben pedig – mint mindig – megszületett az új jogszabály: éjjel, csendben, lopva, mintha a tolvaj óvatosan fordítaná el a kulcsot a zárban. Mostantól minden, ami nehézfém, iszap vagy akkumulátor-salak, átminősülhet „termékké”. Így lesz a szemétből szép szó, a mérgezőből „gyógyító”. Mintha a farkas beállna báránynak, és mi tapsolnánk hozzá.
Hol van ilyenkor egy komondor, aki megvédené a területet?
Pusztavám története sokkal többről szól, mint egy eltűnő tóról. Ez egy tükör: megmutatja, mennyit ér a természet, ha szembeáll a profittal, és mennyit érünk mi, akik a vizeket isszuk, a föld gyümölcseit esszük.
De még van remény. Miközben a gépek dolgoznak, az emberek is kezdenek összegyűlni. Tiltakoznak, aláírást gyűjtenek, hangot adnak. És ha elég hang szól egyszerre, talán egyszer nem a szivattyúk zúgásától lesz hangos a Vértes, hanem a közös kiállástól. A természet pedig csendes és érintetlen maradhat – ha te is úgy akarod…
