– Közeledek az épülethez.
A levegő furcsán nyirkos, mintha maga a ház lélegezne nehézkesen. Apám már két hete bent van. Nem beteg úgy igazán – inkább elfáradt. Idős, néha zavart, de még mindig ő az, akire a legélesebb pillanataimban is felnézek. Egyike azoknak, akik megmaradtak embernek, méltósággal – nemcsak múltja, de jelene miatt is.
A KEMMA szerint minden rendben. Jó hely ez. Gondolom. Aztán belépek.
– Nem szedálták őket – röhög fel valaki, aki a bejáratnak dőlve próbálja a falat megbizonyosítani arról, hogy még létezik gravitáció. Két félmeztelen beteg verekedik a folyosón, mintha az egész jelenet csak egy félresikerült színházi előadás lenne.
Egy orvos – legalábbis úgy tűnik – holdkórosként csoszog elém. Megáll, néz, majd elfordul. Akart mondani valamit. Sosem derült ki. Elindult, mint aki épp nagyon fontosat lát a padló rajzolatai között. Szürreális.
– Egy meztelen ember fut el mellettem vihogva.
Próbálom túl tenni magam rajta. Mintha csak egy múzeumban lennék, ahol a valóságot állították ki üvegvitrin nélkül.
Apám kórterméhez érek. Belépnék. De az ajtó jól orrba vág. Valaki belülről rúgta ki. Az orrom vérzik, de ez itt nem szokatlan. A vér nem tragédia – itt csak hétköznap.
Apám az ágyon fekszik. Holtfáradtan. Nem tud aludni. Mellette valaki egy csupasz koszos szivacson fekszik. Nincs huzat, nincs takaró – csak bűz. Izzadság, húgyszag, emberi elhasználtság illata. Felültetem. Ki innen. Most!
A kijáratnál újra az orvos. Szót próbálok érteni vele. Talán választ kapok. De a szeme átkapcsol valami belső csatornára, megint hátat fordít. És elcsoszog. De hát. Várjon! Megint. Mint egy rossz lemezjátszó, amin elakadt az emberi figyelem tűje.
– Három hét. Három hét meleg víz nélkül.
Teaforralóban melegített vízzel, lavórban „fürdetve” a betegeket. Ez a Magyarország 2024 őszén. Nem Kalkutta, nem 1989, nem valami eldugott világvégi kolónia. Ez Tatabánya. A világpolitikai nagyságát ünneplő ország közepe, miközben az EU-csúcson épp tapsolnak nekünk.
A belügy szerint minden szabályosan történt.
A KEF szerint nem illetékesek.
A kórház szerint azonnal jelentettek mindent.
A NER-közeli cég szerint dolgoznak rajta.
A KEMMA szerint csúcsteljesítmény, már-már világszám ami itt látható. (Itt azokhoz szólnak akik egyébként nem látják)
Mi, rokonok meg azt látjuk, hogy apánkat lavórban mossák, mint egy múlt századi háborús barakkban. A pszichiátriai osztályon pedig egyedül a pállott levegőnek van rendszeres ellátása.
– Ha egy lift nem működik, hát kézben viszik fel a betegeket.
Ha a víz nem meleg, akkor majd langyosítják.
Ha a rendszer nem működik, akkor majd kimagyarázzák.
És ha már mindez természetes, akkor mi marad? A csend. És a cinizmus.
– Az apám ledolgozott egy életet.
A kezén még ott a bőrkeményedés, a gondolatain a rend. Nem jót tett ezzel az országgal – csak élt benne. Tisztességgel. Most pedig, mikor a legnagyobb szüksége volna rá, mi cipeljük be a gyógyszert, a kötszert, a papírt, a tusfürdőt, a méltóságot?!
Mi jövünk minden nap, hogy ne veszítse el teljesen.
Nem csak őt mentjük – magunkat is.
Mert ha ez a világ rendje, akkor mi is bolondok vagyunk.
– Elvérzett itt valami.
Nem csak a víz, nem csak az emberi szag.
A rendszer. A lelkiismeret. A tisztesség.
S közben egy meztelen ember vihogva rohan végig újra a folyosón, mintha pontosan tudná: ő az egyetlen, aki már rég megértette, hogy ez az egész nem a valóság.
Egy szürreális előadás. Mi meg mind statiszták vagyunk benne.
Lassan egy éve hogy apám halott.
Életének emléke méltó, halála, leszedálása, túlaltatása – méltatlan…
(Írta: egy látogató, akinek apja nem volt elmebeteg, csak megbetegedett ebben az elmebeteg világban)
