A tankerület vezetője kényelmes bőrfoteljében fészkelődött, miközben tekintete valahol a parkoló felé kalandozott ahol épp a kollégája szállt ki a tankerület frissen beszerzett villanyautóinak egyikéből – egy elegáns kis csoda, valószínűleg többe került, mint egy kisebb iskola éves költségvetése gondolta.
Az irodai LED-lámpák hideg fénye furcsa élességgel emelte ki arcán a cinizmus és zavartság keverékét. Az asztalán két levél hevert, kinyomtatva, mert így szerette: papíron minden valódibbnak tűnt, még ha az sem volt igaz, ami rajta állt.
Most egy másik iskolaigazgatótól jött egy nagyon hasonló levél…
Megint a megszokott kénytelenül megalkuvó stílus. Próbált kérdezni és követelni egyszerre:
„…, most mégis mi legyen? Ti akarjátok, hogy a gyerekektől elvegyük a telefonokat az iskolába lépéskor, de fogalmunk sincs, hová tegyük őket. Többszáz készülék nem fér el egy fiókban, és ha egy is eltűnik, a szülők itt fogják verni a asztalt. Legalább valami szekrényt adjatok, különben hogyan magyarázzuk el, hogy már megint nem sikerült megoldani egy alapvető problémát amit ráadásul ti kértetek, megjegyzem természetesen teljesen jogosan?”
A vezető apró félmosollyal olvasta a levelet, pitiánernek gondolta, mint a többi vezetőt, pont ezért választottunk őket, kitartanak mellettünk, azt csinálják vakon amit mondunk nekik. Nem látnak túl az asztaluk szélén, nemhogy az intézmény falain.
Ugyanakkor mégis bosszantotta a helyzet ezért felülről várta a választ ahogy mindig, mindenben.
Ennek megfelelően már hetekkel ezelőtt kérdezett az ügyről, de fentről nem jött válasz, így ő is hallgatott.
A BM egy félreeső kis irodájában, ahol a falakat megsárgult akták és a reménytelenség illata díszítette, felcsendült a telefon csörgése.
A hivatalnok – apró, szürke emberke egy alaposan kifakult gallérral – felkapta a kagylót, s már attól meghajolt, hogy a hang a vonal túlsó végén megszólalt.
– Igen, kérem alássan, ahogy parancsolja! Természetesen, megírom nekik. Megrendeljük, minden úgy lesz. Igen, igen, köszönöm a felvilágosítást. Viszontlátásra, tisztelettel! – hadarta kissé reszkető, de túlzóan simulékony hangon.
Letette a kagylót, és hosszú, teátrális sóhajjal ereszkedett vissza a nyikorgó székébe. Gyors, kimért mozdulatokkal írt néhány sort, minden tankerületnek ugyanazt, hiszen „minek pazarolni a szavakat az effélékre”.
– Ezek a vidéki „emberek” – gondolta megvetően, egy halvány grimasszal az arcán. – Mindig problémáznak, mindig kérdeznek, mintha egy perc nyugtot hagynának nekünk, komoly hivatalnokoknak.
De ahogy körbepillantott az irodájában, ahol a falon egy régi miniszteri rendelet porosodott aranykeretben, valami megzabolázta ezt a gondolatot. „Gyorsan megírom, aztán végre egy csésze kávé” – dünnyögte, és ujjai tovább táncoltak a billentyűk felett, mintha csak saját fontosságának bizonyítékait rótta volna szorgalmas írással, ‘send‘ – elküldve!
A vezető telefonja pittyent, beérkező mail, ‘print‘, nyomtatás kész!
A másik mellé tette – ez a levél rövidebb volt és komolyabb súllyal nehezedett az asztalra.
*Bizalmas – ez állt a lap tetején
A Belügyminisztérium hideg és tömör stílusban közölte:
„A szekrényeket kizárólag tőlünk lehet és kell megrendelni, és természetesen a ‘megfelelő’ áron.
A szállítás időpontja bizonytalan, egyenlőre kevesebbet küldünk mint amennyi kellhet”
A vezető mély sóhajjal csóválta a fejét:
„Ha már lopunk, miért nem csináljuk rendesen? Idióták! Ha én lennék az államtitkár, esetleg a …” de az ötletet elhessegette, koncentrálj!
„Legalább elég szekrényt szállítanának ha már duplán túlárazzák”
Ez az ellentmondás bosszantotta, bár semmi sem volt új.
Felcsapta a szokásos ‘W” katalógust, ahol szintén volt mindenféle ‘jóárasított’ dolog amit az intézményeknek engedtek rendelni, majd félretolta, nem fárasztotta tovább magát.
„Röhej. Ez nem is lopás, ez már sport” – gondolta magában, miközben a kávéját kavargatta.
Kilöttyent.
Az igazgató panaszaira visszapillantva a vezető végül egyetlen mondatot gépelt a válaszlevélbe: „Majd küldjük valamikor, addig intézd úgy hogy jó legyen.”
Nem pazarolta az idejét felesleges magyarázkodásra, hiszen nem egy szinten álltak és mindketten tudták, hogy ez az ügy nem fog megoldódni – csak el lesz húzva, mint mindig.
De valami belülről mégis nyugtalanította. Ez a kisszerűség, ez a módszeres tehetetlenség már nem egyszerűen bosszantotta, hanem a pozíciójából adódóan kényelmetlenül is érintette.
A Belügy szekrényei, a ‘W’ irreális árai, az igazgató panaszkodása, a folyamatos mutyizás és a változás lehetőségének egyre gyötrőbb réme egyszerre nyomasztotta és olyan kavargó háttérzajjá vált, amely mindent elnyomott.
A monitorra nézett és megnyitott egy külföldi oldalt, ingatlanok jó távol, arra az esetre ha ‘exit’ lesz a vége…
A vezető tudta, hogy ezek a gondolatok nem feleslegesek, nem oldódnak meg, mert ő is a rendszer része.
Még…
Talán ki kellene lépni, valahogy?!
Aztán gondolt egyet és a böngészőben egy másik felületet keresett. amin az állt: „KORRUPCIÓ BEJELENTŐ PLATFORM – IMMUNITÁS PROGRAM – DIGITÁLIS GYÓNTATÓSZÉK – Tisza Párt, arca ismét mosolyra rándult, valamivel felszabadultabb mosoly volt ez mint az előbbi…
