Az alapötlet a múzeumból jött, még a régi időkből, amikor Tata valóban szeretett volna virágot adni a lakosainak. Nem rózsaszirmot szórni a pénz nyomára, hanem bokrétát kötni – közösen. Akkor még a vár volt a szív, és nem csak a díszlet. Akkor még virágparádé volt, nem kereskedelmi invázió. Aztán jött a Művelődési Ház, újraélesztette az ötletet. Majd a Bíró Endre-féle megálmodás kiköltözött az utcára. Véleményem szerint jobb volt mint most. Emberléptékűbb. A tataiak öntözgették, locsolgatták, ápolták, ahogy egy saját kerttel szokás.
De most… , amikor a virág mellől rakétavető kacsint vissza a látogatóra, valami elmozdult, félrement. A kezdet, az üzenet elkopott, az árlisták meghíztak, zajosabb és személytelenebb lett.
Szentessy Éva érdemeket érez, tulajdont az emlékek fölött. Fürödne benne, mint a közös kútban, amit ő épített, de úgy – „veselkedik” – mintha csak neki lenne olyan kancsója ami virágokat öntöz. Pedig a múlt ott van, dokumentáltan, csendben, polcon. Nem lehet elfelejteni – Éva – csak rosszul emlékezni.
És a jelen, ez a valami, ami most van, vajon folytatható?
Hisz mindig akad valaki, aki megmondja: „A tataiak ezt akarják.” Aztán jön valaki más, és megmondja, hogy „a tataiak márpedig amazt akarják”, és egy harmadik, aki kijelenti, hogy: „nem lehet mindenkinek megfelelni„
Ezt jól jegyezzék meg, mert ezzel a három mondattal, bármekkora várost el lehet manapság vezetni!
Egészen elképesztő, hogyan lehet ilyen nyugodtan általánosítani egy város nevében. Az aki elhiszi, hogy minden tatai örül, valószínűleg ugyanaz a vezető, aki szerint mindenki boldog attól, hogy fesztivál fedőnév alatt a város közepére szórakoztatóipari központot telepítenek időről-időre.
Régen virágot kötöttek, ma meg: belépő, sorompó, dögcédula-árus az első akivel találkozik a ‘k’ látogató (említi a biztonsági szakember, aki a romos Művelődési ház mellett ácsorog). Aztán jönnek a tankok, lövegek, katonák s végül – jutalmul – egy vállról indítható rakéta. …csak tessék, csak tessék, a gyerek majd belenő! Hol is vagyunk pontosan..?
A Zsigmond teraszon dübörög a basszus, a hangot viszi a víz. A várfalról repül a műanyagpohár – azt is viszi a víz. Szemét, hangzavar, füst, fesztivál.
A vár hídján átvergődve – ha szerencsénk van – találunk egy 15 méteres szegletet, ahol virág van. Elrejtve, szégyenlősen, mint egy régi fotó, amit már senki nem néz meg.
Közben a város nagyon élvezi…?!
Az árak nem egyszerűen magasak, hanem már egy másik dimenzióban vannak. A forintot elrágta a „háborús brüsszeli Soros” infláció. A buznyákunk meg csak néz bambán a valuta piacon, mint az utolsó nyári dinnye a stand végén. A gyerekprogramoknál nem hallatszik a nevetés, csak a rezonancia. A basszus dübörög, a dobhártya szakadhat.
- Jogszabály? Van.
- Határérték? Rég túllépték.
- Engedély? Biztos van valahol.
- Hatástanulmány? Az meg minek?
A természet úgyis megoldja – addig meg a vadludak úgy is távol vannak, más élőlény itt nincs akire vigyázni kellene novemberig. A halak meg lassan melegített szennyvízben pancsolnak. Hurrá, ha így megy tovább ‘Főtt hal á la szennyvízben” lesz a lehalászáskori a következő fesztivál fő attrakciója.
És ha valaki kérdezi, meséld el neki: „Óriási kedvezmény van a tataiaknak!”
Nevetünk rajta – keserűen. Mert az egész egy hangos, villódzó, túlárazott izévé vált, amit a legtöbb tatai már messziről elkerül.
Reflexió:
A Víz Zene Virág Fesztivál ma már nem az, aminek indult. A valaha virágünnepnek nevezett esemény mára tömegrendezvénnyé torzult, amelyet túlárazottság, mértéktelen hangzavar és a környezet iránti közöny jellemez. Bár a város és a Blue Hill Media Kft. között új megállapodás született – többéves szerződés, Tata-kártyás kedvezmények, „családbarát” programok ígérete – a lényeg nem ez.
Nem az a kérdés, hogy 50%-os kedvezménnyel mehetünk-e be, hanem az, hogy akarunk-e egyáltalán. Nem csak az ár a baj, hanem az értéktelenség.
A fesztivál már régen nem a tataiakról szól, hanem a tataiak rovására történik. A viták mögött pénzügyi elszámolatlanság, jogi rendezetlenség és politikai csatározás húzódik. Az ígért kompromisszum valójában egy újabb elkenése annak, amit már nem lehet kisatírozni a város emlékezetéből.
A fesztivál sorsa nem jogi vagy pénzügyi kérdés – hanem identitási. Tata lakóinak nagy része ma már nem kér ebből a rendezvényből. Nem csak a jegyár miatt. Hanem mert elidegenedett. Mert a város szíve helyett a város már háta közepére se kívánja.
Érteném az önkormányzatot, bevétel kell.
Akkor sem.
Mert már nem lehet rá büszkének lenni. Egy város nevében pedig csak az beszéljen, aki valóban meghallotta a hangját. A többieknek meg ott a nagyszínpad – ordíthatnak rajta és fetrenghetnek részegen előtte hajnalig. Zárt ablakon át is hallva – zavarva, egy álmatlan kisváros fülét.
