Megállok a trafik előtti parkolóban. Ritka pillanat, hogy az összes parkolóhely szabad. Egy pillanatra el is bizonytalanodom, hogy egyáltalán nyitva van-e. Mindenesetre teszek egy próbát, hogy némi jövedéki adó megfizetésével segítsem kis hazánk előre haladását a patriotizmus útján.
Az önműködő ajtó komótosan félrecsusszan az utamból, belépek, de valami szokatlan. Úgy értem azon kívül, hogy nincs sor. Egyedüli vásárlóként állok az üzletben, az eladó csendben szöszmötöl valamivel, halkan viszonozza köszönésem. A hűtők monoton zümmögése tölti be a teret. Ekkor ébredek rá, hogy az állandóan hallható zene hiánya okozza a furcsa hiányérzetet. Pár lépéssel beljebb egyszer csak ismerős hang üti meg a fülem. „Meghirdetjük Európa legnagyobb adócsökkentési programját is. Ha már áttörés, hát legyen…”
A hűtők unott búgása, a helység kedvezőtlen akusztikája, és a kissé recsegő hangszórókból áradó szónoklat együttese orwelli világot idéz. Hirtelen meg sem tudok szólalni. Újjammal a hang forrásának irányába mutatva érdeklődve vonom fel a szemöldököm. A meglepődésből fakadó reakciómat az eladó kérdésnek veszi, homlokát ráncba húzza, szemeit az ég felé emeli és mélyet sóhajt. Egész nap ez megy – mondja.
Nem teszem fel a logikusnak tűnő kérdést a csatornaváltás lehetőségét illetően. A NER univerzum egyik lefóliázott ablakú szegletében pontosan tudom a választ. Nem teheti.
Nem kell kérdés, nem kell válasz, már szavak nélkül is értjük egymást. Ha valami, akkor ez utóbbi jó az egészben.
