A fák nem fognak petíciót írni. Nem mennek tüntetni. Nem adnak interjút.
A fák csak állnak, gyökereik a földbe kapaszkodnak, törzsük az eget próbálja elérni – és mégis, a végvágások korában mindennap veszítünk belőlük. Egy országos kampány most az utolsó órák egyikében szólít összefogásra: ideje nemet mondani a gyökértelen gazdasági logikára, amely lábon vágja saját jövőjét.
A szervezők nem kevesebbet követelnek, mint azonnali irányváltást. A végvágásos erdőgazdálkodás – amely során az erdőt egy az egyben tarra vágják – ma már nemcsak ökológiai felelőtlenség, hanem morális mindennapos vakság is. A kivágott fák helyén egy ideig csak tuskók meredeznek – aztán lakópark vagy ipari telep nő, de az árnyékuk már nem hűsít, a gyökereik nem tartják meg a vizet, a leveleik nem tisztítják a levegőt.
És mit kapunk cserébe? Tűzifát. Elégetjük, ami évszázadok alatt nőtt. És közben fogy a jövő, mint hamu a markunkból.
A kampány öt pontban foglalja össze követeléseit – ezek már nem puszta vágyak, hanem túlélési irányelvek:
- Teljes tilalmat a végvágásokra.
- Tudósok, természetvédők bevonását az erdők jövőjéről való döntésekbe.
- Az összes erdőgazdálkodási terv felülvizsgálatát.
- 70 millió új fa elültetését 2030-ig.
- Az állami erdészetek pénzügyi motivációinak újragondolását: ne a kivágott köbméterért járjon a támogatás, hanem a megőrzött életért.
A cél: új erdőtörvény, amely nemcsak számol, hanem számít – a jövő generációinak is.
A kezdeményezéshez csatlakozók már aláírásokat gyűjtenek, hogy eljuttassák követeléseiket Nagy István agrárminiszterhez és Zambó Péter államtitkárhoz. A kampány szerint: az erdők ügye nem rétegkérdés, hanem közös jog és kötelesség. Erdő nélkül nincs oxigén, víz, béke – és nincs ország sem, amely méltó a benne élőkhöz.
Győr peremén már nem madarak énekelnek – hanem markolók zúgnak
Győr-Győrszentiván határában 400 hektárnyi termékeny mezőgazdasági terület válik ipari övezetté – úgy, hogy közben az érintettek alig kaptak esélyt kérdezni vagy tiltakozni. A Nagy Tavak és Vizes Élőhelyek Szövetsége szerint az erről szóló 53/2025-ös kormányrendelet több ponton is törvénysértő. A „jelentős mértékű zavaró hatású ipari terület” helyett most „egyéb ipari gazdasági területnek” nevezik – de ettől még az ökoszisztéma nem nyugszik meg, a madarak nem térnek vissza, és a helyiek joga az egészséges környezethez továbbra is sérül.
A történet nem új – csak a díszletek változnak. Egy hosszú című rendelet módosít egy másik rendeletet, és a végén újra csak az történik, hogy a természet veszít. A “véderdőként kijelölt szegélyek” nem tudják ellensúlyozni a hatást, különösen, ha közéjük villamosvezetékeket és vasútvonalakat rajzolnak.
2024 novemberében az önkormányzat már meg is kezdte az infrastruktúra kiépítésének engedélyeztetését a 117 hektáros szakaszon. A civil szervezet – ügyfélként – jelezte aggályait: hiányos dokumentáció, csökkenő biológiai aktivitás, működésképtelen zöldövezetek.
Ácsnál a föld reng, de nem földrengés miatt – a bírósági gyakorlat az embereket tapossa el
Ácson egy katódgyár épülne, amelyről a lakosok akkor szereztek tudomást, amikor már szinte minden eldőlt. Az eljárás kifacsart: a civil szervezeteknek a Magyar Közlöny lapjain kell kisilabizálniuk, hogy mikor, hol és mire kértek engedélyt. Ha nem reagálnak napok alatt, elúszik az esélyük a beleszólásra.
De a rendszer cinikusabb, mint hinnénk: a beruházások során az élővilág védett fajai addig számítanak „létezőnek”, amíg az utolsó példányuk is el nem pusztul. Addig viszont legálisan el lehet pusztítani őket.
A www.hipa.hu büszkén hirdeti: „Magyarország olyan hely, ahol a törvények igazodnak a befektetők igényeihez.” Csakhogy ezek a törvények nem az emberek vagy az élővilág igényeihez igazodnak. Az akkumulátor- és vegyi gyárak a halál potenciális zónáit hozzák el közénk, anélkül hogy a katasztrófavédelem érdemben tudna mit kezdeni velük. A gyártás folyamatai titkosítottak – így a lakosság mentése elmélet marad, nem gyakorlat.
Jó lenne, ha legalább a polgármestereket kiképeznék, mit tegyenek, ha eljön az ipari apokalipszis – talán akkor nem támogatnák olyan lelkesen azokat a gyárakat, amelyek potenciálisan saját városuk lakóinak tömeges pusztulásához vezethetnek.
A természet nem négyéves ciklusokban gondolkodik
A parajdi katasztrófa kapcsán vizsgálják, hogy tarvágások a vízgyűjtő területen vezettek-e a vízmegtartó képesség csökkenéséhez. Ha így van, az erdők nemcsak oxigént adnak, hanem gátat is képeznek a pusztító víznek – s ahol a gátat kivágják, ott előbb-utóbb a természet válaszol.
Mert a természet számol. Csak nem úgy, mint mi. Nem négyéves periódusokban. Nem a GDP-ben. Hanem időtlenül.
Záró gondolatok pédamutatók szájából …
” Talán úszni még tudunk a folyóban – de nem mindegy, melyik irányba próbálunk”
” Merjünk végre mérni: ne csak talajvizet, hanem lelkiismeretet is.”
” Ne a Marsra utazás legyen a cél, amíg itt, a Földön is olyan kérdésekre nem tudjuk a választ, mint:
Miért olcsóbb elpusztítani egy ligetet, mint megmenteni egy élőhelyet?
Miért kell meghalnia egy madárnak azért, hogy legyen helye egy kamionnak?
Miért bántóan olcsó ma még mindig szállítani, utazni, dönteni – a jövő rovására?
Végre itt az ideje, hogy a homo sapiens bizonyítsa … hogy az!”
