Pusztavám és Oroszlány között, a Vértes-hegységben jártunk. A helyiek és a túrázók csak Cica-homok tónak hívják. Más nem is nagyon tudott róla, most meg egy ország ismeri és figyeli. Jelkép lett. Egy régi bányagödör, amit korábban a természet töltött fel vízzel, ma teherautók hordják bele a „rekultivációt”, a „töltőanyagot”. Papíron környezetvédelmi célú tájrendezés – valójában egy jól álcázott vegyihulladék-lerakó. Hajrá, Magyarország!
A látvány, a szag és a szivárgó anyagok… hmm… megéri! Látogasson el, nézze meg, fotózza le, ossza meg Ön is, mit művel a természettel a hatalom. Vagyis annak engedélyével az a pár kiváltságos kiskirály, aki ma már bármit büntetlenül megtehet ebben az országban. A civil lakosok hónapok óta erre figyelmeztetnek: ez nem helyreállítás, hanem egy újabb szennyezés. Épp csak hivatalos pecséttel, ami jól mutatja, hogy a hivatalok eddig magasan tettek rá. Ez a régió vízgyűjtő területe, nem kellett volna, hogy a csapból is ez folyjon – nos, hamarosan igen. Megihatjuk a levét.
A testület végül (nagysokára) döntött! Megkésve bár, de törve. Megállj! Na és? Kiszedik? Kitisztítják? Megbüntetik? Megbánják? Legközelebb itt vagy máshol, nem?
Ja, azt nem 😅 – majd este töltik tovább, amikor nem látják annyian. Mint anno a „Pintér művek” teherautói Füzitőn a vashordókat a vörösiszapba. Sötétben. Úgy szokás. Mi mindent marhatott szét az iszap, mint jótékony homály… csak az Envirotis tudhatja… Na mindegy.
Az ipar és a hatóságok közötti viszony olyan, mintha a róka írná a baromfiudvar biztonsági szabályzatát. Az akkumulátorgyárak, szatellitüzemeik és azok hű segítői olyan anyagokkal dolgoznak – lítium, nikkel, kobalt, fluorozott elektrolitok és szerves oldószerek –, amelyek a legtöbb hivatalos mérésen nem is szerepelnek.
Ha Önben is felmerült, hogy milyen mérési módszereket és gyakoriságot ajánl a főokos bal keze, a kifizetett látszat zöld: hát a háromévente keletről… kereplővel!
Épp úgy, mint a lángoló olajfinomítónál… nyugalom, elvtársak, mindenki elhitte, hogy ha egy olajfinomító lángol, ömlik a koromfekete füst, akkor az valójában semmilyen határértéket nem üt meg, mivel a mérések alapján mátrai hegyilevegő áramlott épp – ott. Na persze, nem a Kékesen kellett volna bekapcsolni a kereplőt, hanem a lángok mellett. Haladjunk tovább, elvtársak.
A kreativitás hatalmas ebben a szakmában. Igen kérem, a hazugság ma már (ismét) állami közfeladtnak tűnik bizonyos vélemények alapján. Az állam egyszerűen nem tart ott – vagy nem akar ott tartani –, hogy ezeket a problémákat felismerje.
Ezt az ipar tudja, és ki is használja. Azok a cégek, amelyek meg akarják spórolni a veszélyes hulladék drága ártalmatlanítását, megtalálják az utat úgy, mint „másodnyersanyagot”, „útalapot”, „rekultivációt” – pár címke, és máris legális minden, ami valójában nem az.
A hatóságok pedig – fáradt reflexből vagy felső utasításra – inkább elfordítják a fejüket? Minden mérés „határérték alatt”, minden bejelentés „megalapozatlan”, minden gyanú „félreértés”. Csakhogy a föld alatti folyamatok nem kérnek engedélyt, és a víz, ami egyszer beszivárog, előbb-utóbb valahol újra előtör. Mocskosan, mérgezőn.
És itt kezdődik a lényeg. Nem csupán egy gödörről, egy vízgyűjtőről, százezrek ivóvízkészletéről vagy a tatai Öreg-tóról, az ország legnagyobb halastaváról – esetleg annak halállományáról – van szó. (Nem hát, azt el kell adni, és kész). Ez a hatalom természetéről szól!
Arról, hogyan felejtik el a polgármesterek, jegyzők, hivatalnokok, hogy ők nem uralkodók, hanem szolgálattevők. Hogy a pozíció nem öröklött, hanem ideiglenes megbízás. Ha jön a telefon fentről, és feltétel nélkül elfogadja a rosszat is – talán fel kellene állnia?!
A politikai reflex persze ma Magyarországon az, hogy a tiltakozókat ellenségnek, a kérdezőket bajkeverőnek, a kétkedőket „pánikkeltőnek”, esetleg „háborúpártinak” vagy „kisöprendő poloskának” bélyegzik. Ahelyett, hogy megértenék, az a polgár, aki kérdez, valójában az utolsó, aki még hisz a rendszerben. Aztán eljön az idő, amikor az emberek nem kérdeznek, de azt a helyzetet a hatalom már nem szokta annyira kedvelni.
Aki túl sokáig ül „magas széken”, előbb-utóbb elhiszi, hogy az a szék neki jár. És amikor a társadalom tükröt tart, megsértődik. Inkább csak azt látja benne, amit maga formált – önámítást, arroganciát, és a kényelmes hiedelmet, hogy „úgyis elkenjük, mint mindig”.
Csakhogy valamivel nem számoltak. Az emberek – akiket évtizedek óta birkának néznek – lassan ráébrednek, hogy a birkanyáj csak addig békés, amíg el nem veszik tőle a vizet, a levegőt és a jövőt. És amikor a birkák rájönnek, hogy nem a kerítés tartja fogva őket, hanem a félelem – akkor már nem birkák többé, hanem farkasok.
