Amikor Majka kijött a „Csurran, cseppen” című számmal, valami biztosan megmozdult a hallgatókban.
Akik korábban úgy hitték, hogy az alkotó a rendszer megbízható támasza, Orbán baráti köréhez köthető, és az állami közpénzek biztonságos melegében működő alkotóként a „megtűrt” kategóriában van, most árulást sejthettek. De ennél is fontosabb, hogy talán végre elkezdték érezni: a politika nem puszta háttérzaj.
Ez a szám egyfajta „kulturális demaskírozás,” ami olyan emberekhez is eljuthat, akik korábban immúnisak voltak a társadalmi igazságtalanságok üzenetére.
Ki van a tükörben?
Akarva-akaratlanul is kattoghat az ember fejében: mit – vagy inkább ki lát a tükörben, ha belenéz?
Egy megalkuvót?
Szociológiai szempontból különösen izgalmas, hogy az egyén mennyire hajlamos belső önigazolásra. Amikor valaki felismeri, hogy a szám lényegében arról szól, hogy az elit 5% közpénzen lett multimilliárdos, míg ő maga talán csak néhány morzsát kapott a békemeneteken lengetett zászlókért, az kollektív disszonanciát – zavart kelt. Vajon meddig tartható fenn az a (kognitív) torzítás, hogy „a mi oldalunk mindig a jó oldal”?
…időben!?
A görögök az ókorban azokat, akik nem foglalkoztak politikával, „idiótának” hívták. Ez nem egyértelmű sértés ha a görög nyelvet ismerjük, inkább egy figyelmeztetés arra, hogy a közélettől való elfordulás a közösség egészét sodorja veszélybe.
Politológiai értelemben ez a dal egyfajta „rendszerkritikus performansz,” – rávilágít arra, hogy a politikai apátia vagy nemtörődömség valójában aktív hozzájárulás az elit uralmának fenntartásához. Az alacsony választási részvétel nem egyszerű passzivitás, hanem egyenlő azzal, hogy önként adjuk át a hatalmat azoknak, akik majd köszönetképpen a közvagyon privatizálásával jutalmazzák magukat.
Akik eddig nem kedvelték Majkát, valószínűleg ezután sem fogják. De legalább elismerhetik, hogy a történelem tele van kiugrási kísérletekkel – és ez a szám bizonyos értelemben ilyen kísérlet – pontosabban döntés. Oldal választás.
Amikor a hatalom rázkódik, a rendszer remeg, a fejesek pedig épp mentik ki a „pénz, pénz, pénzecskét”, szociológia szempontból érdekes látni, hogyan kapaszkodnak az emberek mindig a hatalom látszólagos stabilitásába. Az aktuális hatalomhoz való dörgölőzés nem új jelenség; ez a társadalmi túlélési ösztönünk egy torzult, modern megjelenési formája – megtestesülése.
Ez a jelenség azonban nem feltétlenül érdemel megvetést. Ne tetszelegjünk a tökéletesség fényében. Én sem vagyok az – te sem.
A kiugrási vágynak nagyon sok rétege és motivációja van. Az emberi természet része a biztonság keresése, még akkor is, ha az sokszor illúziókon alapul. Épp ezért nem vagyunk abban a helyzetben, hogy fölényeskedve bíráljuk azokat, akiknek időbe telik kitörni a saját vagy mások által generált buborékjukból.
A politológia egyik alaptétele, hogy a változás ritkán jön hirtelen, sokkal inkább fokozatos, lassú folyamatok eredménye.
Az ilyen megnyilvánulásokat szerintem üdvözölni kell, mert minden apró törés a buborék falán egy új lehetőség a párbeszédre.
Mivel nem vagyunk hibátlanok; nap mint nap vétkezünk és tévedünk – a legnagyobb erényünk nem a hibátlanság, hanem az, hogy képesek vagyunk megbánni és változni. És ha egy dal, legyen az akármilyen egyszerű vagy populáris, képes támogatni ezt a folyamatot, akkor talán a hatás ebben az esetben nem is annyira csak „csurran, cseppen,”…
