Most sajnálom csak igazán a kormányzó erőt(?). Tényleg. Őszintén. Mert az a helyzet, hogy „Klára – aki most nagyon kell” valami más lett. Szent? Hivatalosan nem, de gyakorlatilag – talán. Nem lehet, nem szabad bántani! Nem lehet belerúgni. Nem lehet sárba döngölni, nem lehet plakátokon patásként mutogatni, nem lehet belőle újra Gyurcsány asszonya, a baloldal sátáni küldöttje. Mert kell, kell a Klára a Fidesznek, jobban mint valaha!
Szóval, amikor megláttam a képét egy frissen kiragasztott óriásplakáton, valahol a város szélén, nem a DK ugrott be. Nem is a Tisza. Nem is az, hogy már megint – vagyis még mindig kampány van – hiszen az elmúlt húsz évben Magyarországon 4 évig tart minden adott kampányidőszak. Nem az hogy választás lesz valamikor több mint 250 nap múlva. Nem az, hogy ugyanazok a pozíciók, ugyanazok a milliós fizetések és mutyi lehetőségek a tétek. Nem is az, hogy „megint megosztanak” minket, mert az egység mindig csak ígéret marad.
Nem.
Az jutott eszembe, hogy: a Fidesz most nem támadhatja Klárát.
Ez most nem fér bele. Klára most kell (nekik). A plakátjára most nem hányhatnak tintát, nem retusálhatnak vörös ördögszarvakat, nem vetíthetik ki róla, hogy ő a gonosz. Mert mi van, ha nem jut be? Mi van, ha nem visz el pár százezer szavazatot? Mi van, ha nem lesz elég zaj, elég karakter, elég megszokott arc, hogy lehessen rettegni valamitől, valakitől, aki nem Gyurcsány Ferenc? A Petitől nem félnek, gúnyolják, viccelődnek, utálják, leköpnék de nem félnek tőle. Egyszerűen most nem arra csavarták a propaganda potmétert a Fidesznél.
Most, amikor a kormányellenesség nemzeti egységgé érik és a Tisza nemhogy előz, de már ráül a politika térképére, Klára a biztos gyengítés záloga. Mint egy beépített lassító. Egy alternatív alternatíva. Egy szükséges zajszűrő a közös mikrofonon. Egy üzenet a Fidesznek a DK-tól, Klára nektek most nagyon kell!
És ebben van valami csodálatosan tragikomikus: a Fidesz nem tudja elengedni Gyurcsány hagyatékát, de most nem is tudja megölelni sem, kiváló görög drámaírók is megirigyelhetnék a helyzetet.
Bayer úr arca meg-megrándul, amikor megpróbálja kimondani hogy: „Klár…”, de elharapja. Nem lehet. Nem szabad.
A békemenet-törzsközönség összezavarodik. Mi van, ha már nem is utáljuk a DK-t? Ha már nem is a baloldali a mocsok?
Ha már nem is „Gyurcsányékat”, de akkor most mi van?
Ez a stratégiai nyugalom groteszk határa. A kényszerből elfojtott karaktergyilkosság. A kontrollált politikai hallgatás, ami most hangosabb, mint bármelyik fizetett kampányvideó.
És ez fáj. Látni, hallani és érezni.
Ahogy elindul a mondat:
„Klár…”
Aztán a csend…
