Van valami különösen hátborzongató abban, ahogy az évszázados betontörmelék és a 21. századi magyar valóság találkozik.
A volt Eternit-gyártól nem túl távol, a föld alatt lapul egy csendes, de halálos örökség, az azbeszt.
Nyergesújfalun és Lábatlanon persze ma is sok felé ott a gyilkos por, az évtizedek óta földre hulló azbeszt mikroszálai. A gyárat ugyan leállították, de az anyag egy része a környéken maradt és a lappangás pedig akár 2035-ig is eltarthat.
(Lőrinci, Selyp, Heves megye is feltette már magának ezeket a kérdéseket).
A régi tetők: hullámpalák, csövek, nem tűnnek veszélyesnek… amíg fel nem törik a felületük és elkezdenek szálakra lebomlani. Egy ‘palás épület’ a lakóközösségében egy igazi csendes gyilkos: az azbeszt nem lát, nem hall – csak vár, majd belélegezve befúródik a tüdőbe és lassan gyilkol.
A főváros közepén, a PeCsánál, a Hungexpónál, a Liget árnyas fái alatt a bontásra váró épületek romjaiban is ott maradt azbesztes múlt.
Az ember azt gondolná, ha valamit betiltottak, akkor az már nincs.
Betonszigetek, nyár, szabadság – Lábatlan és Nyergesújfalu vár!
Az ipar adott is, de el is vett Lábatlantól és Nyergesújfalutól. Bevételt termelt ugyan a gyárakkal, de végül a természet és a lakosság itta meg a levét. Van egy szakasz a Dunán, Lábatlan alatt, ahol a parton sétálva furcsa látvánnyal találkozik az ember. A víz lágyan sodor, a fák tükröződnek a Duna vizében, és minden békés. A sekély part menti vízben hirtelen valami feltűnik: régi (és újabb) csövek, tört beton, rozsdásodó fémtoldások. Csak pár centi víz borítja őket, de épp elég ahhoz, hogy ne tetsszen a látvány.
A parton, a Dunában, ott ahol a víz alatt a mesterséges zátonyokat – beton szigeteket látunk, cementből, törmelékből és azbesztből, a gyár által kiengedett folyamatos (!) szennyezésből képződtek. Ilyen az ipari romantika a Duna ölében.
Azt mondták a csövek csak vízfelvételhez kellenek, de este, mikor megteltek a zagytározók, mikor üzemzavar van, mikor olcsóbb a Dunába engedni a sötétben azt amit nem szabadna, de senki sem látja…
Elég lenne a hatóságoknak picit megvizsgálni a zátonyok anyagát, szerkezetét, évgyűrűként találjuk a szennyezések – jogsértések típusát és mértékét.
Ezek nem korallok, nem rejtenek életet, csak mérgező múltat.
Vigyázz! Ne áss túl mélyre!
Eternit volt a neve a gyárnak, aztán lett belőle Cembrit, majd Swisspearl. A név egyre szebb lett, a múlt viszont nem változott. Azbesztből már nem, inkább valami másból amit még nem tiltanak papíron, készülnek itt az újabb szálerősített csodák. (Vajon idővel rájönnek hogy abból sem kellett volna…?)
Amikor a gyárban rájöttek, hogy az azbeszt rákot okoz, hogy a por nem csak száll, hanem öl is, nem volt párbeszéd, szakértők bevonása, vagy nyilvános sajtótájékoztató. Nem volt „fenntarthatósági jelentés”…
…csak egy markoló és néhány buldózer amivel elásták amit már nem lehetett felhasználni, amitől féltek – hatalmas mennyiségű azbeszt kerülhetett így a föld alá illegálisan. (a módszer hasonló volt mint az Almásfüzítői Timföldgyár vörösiszap tározóinál, ahol a lakosok figyelték hogy süllyesztették az iszapba százával a vegyszeres hordókat, a fedő réteg hordásakor, éjjel, a sötétben)
Valahol mélyre sikerült elkaparni, néhol sekélyen, közel a gyárhoz, árkokba, gödrökbe, a Duna parton, este, gyorsan. Ne maradjon nyoma. Mindegy hogy, csak tűnjön el, majd a víz és az idő elviszi.
Aztán jöttek az új dán tulajdonosok, elmondták nekik hogy ez van, de ők is csak sunnyogtak, és amikor látták, hogy nem fut annyira a szekér és a régiek fecsegni kezdenek, jött egy utasítás felülről: gyorsan túladni rajta!
Siker – a Duna-parti mérgezett földet átjátszották a Mahartnak.
Legyen kikötő. Vagy Suzuki-parkoló. Mindegy. Jó lesz az.
Amikor a dánok átadták a területet, állítólag csak annyit mondtak mint amit anno nekik is :
– Fiúk… Völner úr… csak ne ássanak túl mélyre!
Egy kacsintás. Egy kézfogás. És a méreg maradhat -ott.
Ma, ha Nyergesújfalu és Lábatlanon jársz, a Duna hullámain a lemenő nap utolsó sugarait látod megcsillanni, ne felejtsd, hogy a part nagy része mérgező hulladékkal feltöltött terület. Ma ugyan fű és Suzuki parkoló nő rajta, a poros zsákok és egy-egy elromlott keverőgép felett. Talán ott van még az a csődarab is, amit már akkor sem vittek be a telephelyre, mert elásni könnyebb volt. És talán ott dolgoztak azok az emberek is, kiknek sírjai a helyi temetőben mutatja, túl fiatalon mentek el.
Vajon ki lesz annyira merész, hogy személyi felelősséget keres a környezetkárosítás mögött?
- Ki fog interjút készíteni az egykori dolgozókkal, helyiekkel (Nyergesújfalu, Lábatlan).
- Ki hívja le a cégnyilvántartást és a földhivatali dokumentumok alapján elindul e nyomozás a tulajdonosváltások alapján az eltussolt környezetszennyezéssel kapcsolatban? (Eternit → Cembrit → Swisspearl → Mahart).
- Mikor indul egy feltárás ami meghatározza a pontos problémát és elvégzi a kármentesítést?
Fentről nézve pala e táj
A Nyergesújfalui Eternitgyár palái még mindig ott vannak a padlásokon, a tetőkön, a földben és a csövekben. Azbesztből készültek, mert azt mondták, olcsó és tartós. Csak épp halálos is – ha megmozdítják, ha porlik, ha belélegzik. Aki akkor ott dolgozott és él, most már csak lassan kap levegőt.
Miközben a föld alatt azbesztcsövek töredeznek, az állam tovább csinosítja a felszínt. Víz nincs, de cirkusz van: óriás plakát, propaganda, harcos zászló-zászló-szív, díszburkolat, térkő minden térre.
