Az alapötlet a múzeumból jött. Még a régi időkből, amikor Tata valóban szeretett volna virágot adni a lakosainak. Nem rózsaszirmot szórni a pénz nyomára, hanem bokrétát kötni – közösen.
Akkor még a vár volt a szív, és nem csak a díszlet. Akkor még virágparádé volt, nem kereskedelmi invázió.
Aztán jött a Művelődési Ház, újraélesztette az ötletet. Majd a Bíró Endre-féle megálmodás kiköltözött az utcára. Véleményem szerint jobb volt mint most. Emberléptékűbb. A tataiak öntözgették, locsolgatták, ápolták, ahogy egy saját kerttel szokás.
De most… Most, amikor a virág mellől rakétavető kacsint vissza a látogatóra, valami elmozdult, félrement. A kezdet, az üzenet elkopott, az árlisták meghíztak, zajosabb, személytelenebb lett.
Szentessy Éva érdemeket érez, tulajdont az emlékek fölött. Fürödne benne, mint a közös kútban, amit ő épített, de csak neki lenne olyan kancsója ami virágokat öntöz. Pedig a múlt ott van, dokumentáltan, csendben, polcon. Nem lehet elfelejteni – Éva – csak rosszul emlékezni.
És a jelen, ez a valami, ami most van, befejezendő – vagy folytatható?
Hisz mindig akad valaki, aki megmondja: „A tataiak ezt akarják.” Aztán jön valaki más, és megmondja, hogy „a tataiak márpedig amazt akarják”, és egy harmadik, aki kijelenti, hogy: „nem lehet mindenkinek megfelelni„.
Ezt jegyezzék jól meg, mert ezzel a három mondattal, bármekkora várost el lehet manapság vezetni!
Egészen elképesztő, hogyan lehet ilyen nyugodtan általánosítani egy város nevében. Aki elhiszi, hogy minden tatai örül, az valószínűleg ugyanaz, aki szerint mindenki boldog attól, hogy fesztivál fedőnév alatt a város közepére szórakoztatóipari központot telepítenek időről-időre.
Régen virágot kötöttek, ma meg: belépő, sorompó, dögcédula-árus az első akivel találkozik a ‘k’ látogató (említi a biztonsági szakember, aki a romos Művelődési ház mellett ácsorog).
Aztán jönnek a tankok, lövegek, katonák s végül – jutalmul – egy vállról indítható rakéta. Csak tessék, csak tessék, a gyerek majd belenő! Hol is vagyunk pontosan..?
A Zsigmond teraszon dübörög a basszus, a hangot viszi a víz. A várfalról repül a műanyagpohár – azt is viszi a víz. A szemét, a hang, a füst – mind viszi valami…
A vár hídján átvergődve – ha szerencsénk van – találunk egy 15 méteres szegletet, ahol virág van. Elrejtve, szégyenlősen, mint egy régi fotó, amit már senki nem néz meg.
Közben a város nagyon élvezi…
Az árak már egy másik dimenzióban vannak. A forintot elrágta a háborús Brüsszeli Soros infláció. A buznyákunk meg csak néz bambán a valuta piacon, mint az utolsó nyári dinnye a stand végén. A gyerekprogramok közbeni hangzavarban nem hallatszik a nevetés, csak a rezonancia.
Jogszabály? Van. Határérték? Rég túllépték. Engedély? Biztos van valahol. Hatástanulmány? Az meg minek? A természet úgyis megoldja – addig is a vadludak távol vannak, a halak meg lassan melegített szennyvízben pancsolnak. Hurrá, ha így megy tovább ‘Főtt hal á la szennyvízben” lesz a lehalászáskori fesztivál fő attrakciója.
És ha valaki kérdezi, meséld el neki: „Óriási kedvezmény van a tataiaknak!”
Nevetünk rajta – keserűen. Mert az egész egy hangos, büdös, túlárazott izévé vált, amit a legtöbb tatai már messziről elkerül.
Reflexió:
A Víz Zene Virág Fesztivál ma már nem az, aminek indult. A valaha virágünnepnek nevezett esemény mára tömegrendezvénnyé torzult, amelyet túlárazottság, mértéktelen hangzavar és a környezet iránti közöny jellemez. Bár a város és a Blue Hill Media Kft. között új megállapodás született – többéves szerződés, Tata-kártyás kedvezmények, „családbarát” programok ígérete – a lényeg nem ez.
Nem az a kérdés, hogy 50%-os kedvezménnyel mehetünk-e be, hanem az, hogy akarunk-e egyáltalán. Nem csak az ár a baj, hanem az értéktelenség.
A fesztivál már régen nem a tataiakról szól, hanem a tataiak rovására történik. A viták mögött pénzügyi elszámolatlanság, jogi rendezetlenség és politikai csatározás húzódik. Az ígért kompromisszum valójában egy újabb elkenése annak, amit már nem lehet kisatírozni a város emlékezetéből.
A fesztivál sorsa nem jogi vagy pénzügyi kérdés – hanem identitási. Tata lakóinak nagy része ma már nem kér ebből a rendezvényből. Nem csak a jegyár miatt. Hanem mert elidegenedett. Mert a város szíve helyett a város már háta közepére se kívánja.
Érteném az önkormányzatot, bevétel kell.
Akkor sem.
Mert már nem lehet rá büszkének lenni. Egy város nevében csak az beszéljen, aki valóban meghallotta a hangját. A többieknek meg ott a nagyszínpad – ordíthatnak rajta és fetrenghetnek részegen előtte hajnalig. Zárt ablakon át is hallva – zavarva, egy álmatlan kisváros fülét.
