Az valami egészen mélyen magyar, ahogyan a zártkerti ingatlanjainkkal bánunk. Ott állnak a domboldalon, a térképen csak foltok, helyrajzi számok az utolsó telek szélén, olykor bozóttal benőtt ösvényeken megközelíthető – néha egy elfelejtett családi történet tanúiként, máskor egy nyugdíjas álom beteljesületlen kereteként.
Hívtuk már őket gyümölcsösnek, szőlőhegynek, kiskertnek. Aztán csak „zártkert” lett belőlük. Zárt, nemcsak jogilag, hanem egyre inkább fizikailag is – elgazosodott, elhagyott, elkerített.
Ahol egykor szőlőprés nyikorgott, most vadrózsa kúszik a rozsdás vaskapura. Nem művel már itt senki semmit – az életvitel, a ritmus, más lett a világ…
A napi ingázó, a városi ember nem ér már rá a kiskerti permetezésre, metszésre, kapálásra, a gyerekek sem rohangálnak már a sorok közt. A kisgazdaság eszménye, a hétvégi gyümölcsös már nem illeszkedik a mai ember napirendjébe – miközben infarktus kerülgeti ha a polcon lévő távoli országok zöldségei és gyümölcsei árait nézi – majd halkan tovább ballag.
Aztán egyszer csak eljön a pillanat, amikor valaki úgy dönt inkább eladná, jön a hideg zuhany: ez bizony „termőföld”, ráadásul zártkerti, és innen kezdve semmi sem egyszerű.
A zártkerti területeket valaki mégis birtokba vette, a vadak. Ők nem vártak önkormányzati rendeletekre.
Az aki mégis nekikezdett, próbálkozott egy kerttel, egy almafával – hamar megtanulta a „vadkár” szó jelentését. És azt is, mit jelent, amikor a vadásztársaság válaszol szinte bármilyen kérdésre: „…pontosan hány darab gyümölcsöt evett meg a vad? Bizonyítsa be! Biztosítás? ..az már nem kötelező, a vadászlobby kijárta, hogy ne legyen kötelező a társaságnak biztosítást kötnie! Fizetni? Ugyan!” – mondják vigyorogva. A válasz tehát egy vállrándítás, mert itt így szoktuk. Sőt, talán már így is kell?!
És ha már nem lehet termelni, talán építhetnénk ott valamit, közel a természethez. Nem, nem lehet!
Legalábbis nem úgy…. -hivatalosan almatároló, présház – talán úgy mégis mehet.
Családi ház? Ugyan meg se próbálja!
Pedig sokan már 30 éve is úgy alakították át a külterületi ingatlanjukat, mintha belterületen lennének. Akkor még senkit sem zavart. Most viszont megfigyelnek – legalábbis azokra, akik nem csókosok. Mert persze vannak akinek még mindig mindent lehet. Ahol jótékonyan huny szemet az állam, a hivatal, egy jegyző vagy polgármester. Ez nem fikció, és nem a törvény, ez hazai valóság – a gyakorlat!
Pedig lehetne másképp is. Lehetne ésszerűség, arányosság, belátás. Lehetne felismerés: ez már egy másik korszak.
Aki vidéken akar élni, nem feltétlenül vágyik faluközpontra. Nem akar 5 méterre lakni a szomszédjától. Talán 100-200 méterre. Madárcsicsergésre, csendre, természetre vágyik. És persze egy kis vízre az öntözésre, urambocsá egy korty kútvízre, nem flakonosra.
De a kútfúrás – tiltott, vagy mégsem? Ki tudja ezt követni.
Csatornázás? Álmodozz csak!
Uniós pénz lenne rá, de az mindig máshova kerül: járdára, lombkoronasétányra, magaslesre.
Fejlesztés? Ne, inkább valami látványos…
Újra nyílt a művelés alól való kivonás lehetősége! (2025.06.26)
Tíz évvel ezelőtt a jogalkotó úgy döntött, ad egy lehetőséget: egyszerűsített eljárásban ki lehetett vonni a zártkerteket a „művelési ág” alól.
Egyszerűen szólva: papíron is az lehetett, ami a valóságban már rég volt – hétvégi telek, elhanyagolt kert, vagy épp csak egy ábránd a ‘kivonás’ lehetőséget adott sokaknak és sokan éltek is ezzel a lehetőséggel, egészen 2017 végéig.
Mások viszont lekésték.
Talán nem figyeltek. Talán azt hitték, ráérnek még. És volt, aki csak akkor eszmélt, amikor vevőt talált – és a törvény szigorúsága hirtelen valósággá vált.
A 2013-as Földforgalmi törvény ugyanis nem tréfál: a termőföldként nyilvántartott zártkert eladása már nem egy baráti kézfogáson múlik, hanem szabályok tömegén, kifüggesztésen, kamarai döntéseken, elővásárlási jogokon, eljárásokon, amelyek gyakran hosszadalmasak, és nem ritkán kilátástalanok.
Most mégis újra nyílik egy kiskapu. A 2021. évi C. törvény 72/E. §-a 2025. június 26-tól ismét lehetővé teszi, hogy a zártkerti ingatlanokat művelés alól kivettként lehessen átvezetni – teszi közzé az Ügyvédi Kamara.
Nem automatikusan, természetesen – a magyar jogalkotás nem lenne önmaga, ha nem támasztana újabb feltételeket.
Ezúttal a helyi önkormányzatoké a kulcsszerep: csak ott indulhat meg a folyamat, ahol az önkormányzat rendeletben engedélyezik az átminősítést.
A figyelem most a helyi testületekre irányul – helyi rendeletben engedélyezik e a kivonás lehetőségét?!
Ha az Ön képviselője nem szeretné megszavazni a helyi rendeletet, tegye fel önmagának a kérdést, vajon a képviselője valóban Önt képviseli?
A zártkert-tulajdonosok – akik legutóbb talán lemaradtak – most reménykedve lesik a helyi híreket. Jön-e a rendelet? Megnyílik-e újra az esély, hogy végre tiszta jogi státuszt kapjon az a kis darab föld, ami még az övé, amin ő vagy valaki más új életet kezdhetne, amit már rég nem gondoz senki?
Ez nem csak jogi kérdés ez inkább identitás. Hozzáállás a múlthoz, a tulajdonhoz, a magyar földhöz, amelynek határai nemcsak a térképen, de a hivatalos nyilvántartásokban is gyakran nehezen követhetőek.
Aki most résen van, talán élhet ezzel a második eséllyel. A zártkert újra az lehet mint ami mindig is volt és talán ez a legnagyobb szabadság, amit egy kis darab föld ma nyújthat.
A vidéket nem (csak) falunak hívják!
Szemléletváltás kell!
A kert nem csak akkor kert, ha szőlőt termesztesz. Borász meg nem akkor valaki amikor fizetett borászok nevelik a szőlőjét!
A szabály nem attól igazságos, hogy mindenkit egyformán korlátoz, hanem attól, hogy életszerű. Ideje újraértelmezni a vidéki idillt!
Ne csak a város forróságából meneküljenek ki az emberek, hanem találják meg a szabadságot ott, ahol valaha a zártkert volt. Mert lehet, hogy már nem termelünk benne almát – de még lehet belőle otthon. Vagy legalább egy hely, amit újra birtokba vehetünk. Nem csak mi. Az élet is.
