Kórház az út szélén – tatabányai pszichiátria
– Közeledek az épülethez.A levegő furcsán nyirkos, mintha maga a ház lélegezne nehézkesen. Apám már két hete bent van. Nem beteg úgy igazán – inkább elfáradt. Idős, néha zavart, de még mindig ő az, akire a legélesebb pillanataimban is felnézek. Egyike azoknak, akik megmaradtak embernek, méltósággal – nemcsak múltja, de jelene miatt is.
A KEMMA szerint minden rendben. Jó hely ez. Gondolom. Aztán belépek.
– Nem szedálták őket – röhög fel valaki, aki a bejáratnak dőlve próbálja a falat megbizonyosítani arról, hogy még létezik gravitáció. Két félmeztelen beteg verekedik a folyosón, mintha az egész jelenet csak egy félresikerült színházi előadás lenne.
Egy orvos – legalábbis úgy tűnik – holdkórosként csoszog elém. Megáll, néz, majd elfordul. Akart mondani valamit. Sosem derült ki....
