Irány a zűr, Pixelhuszárok!
Van egy pillanat, amikor az ember belenéz a naplementébe, a vadludak érkeznek – ha feleannyian egy feleakkora tóba is –, jóleső érzés fogja el az embert. Aztán meglát egy digitális harcost, egy öreg, habzó szájú szamurájt, aki üvöltve rohan az éjszakába megmenteni az unokáját a háborútól – Brüsszeltől. „Menteni a jövőjét”, talán azt, hogy az unoka is élvezhesse mindazt, amit eddig sikerült – hogy is mondjam –, „megmenteni” a közjóból. A vadludak felröppentek. Hiába, ők sem bírják a felesleges zajt.
Amikor ilyet látok, amolyan édes melankólia csípi meg a szemem, mint amikor tormát vagy hagymát darabol az ember. Tudod… az a fajta könnycsepp, amikor valaminek a végét várod. Mégis el kell fogadni, hogy – a szerelemnek múlnia kell – mármint ennek a mi kacskaringós, csipkés-köves politika...
