
Kórház az út szélén – tatabányai pszichiátria
– Közeledek az épülethez, a levegő furcsán nyirkos, mintha maga a ház lélegezne nehézkesen. Apám már két hete bent van. Nem beteg úgy igazán – inkább elfáradt. Idős, néha zavart, de még mindig ő az, akire a legélesebb pillanataimban is csak felnézni tudok. Egyike azoknak, akik megmaradtak embernek idős korukra, méltósággal.
A KEMMA szerint minden rendben. Jó hely ez, gondolom, elfogadom. Aztán belépek...
– Nem szedálták őket – röhög fel valaki, aki a bejáratnak dőlve próbálja a falat megbizonyosítani arról, hogy még létezik gravitáció. Két félmeztelen beteg ember verekedik a folyosón, mintha az egész jelenet csak egy félresikerült színházi előadás lenne.
Egy orvos – legalábbis úgy tűnik – holdkórosként csoszog elém. Megáll, néz, majd elfordul. Akart mondani valamit? Sosem derü...