A karsztvizek és szennyezések nyomában
Valahol a Vértes és a Gerecse magaslatai között között egy esőfelhő megremegett. Vihar készül. Alatta vaderényes tájat látunk, száz meg ezer évvel ezelőtt járunk, erdők mindenütt amerre csak a madár szeme ellát. Egyetlen csepp víz kiszakad belőle, és a felszín felé zuhan. Előbb egy falevélre pottyan, aztán átszivárog a mohán, az avaron, a földön, míg el nem éri a sziklát. Ott már nem halad tovább egyenesen. Keresi az utat. Oldalaz, csendben kopogtat. A mészkő rései, repedései, karsztüregei pedig meghívják. A vízcsepp elfogadja az invitálást, és elindul lefelé – egy hosszú, ismeretlen, láthatatlan úton, amit évezredek óta más cseppek is bejártak, a tisztulás hosszú útja ez.
Ez a világ nem a mi világunk. Itt nincsenek utak, csak a vak sötét, cseppkövek, rejtélyes föld alatti patakok, ...
